Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis. – Alba Regia. Az István Király Múzeum Évkönyve. 10. 1969 – Szent István Király Múzeum közleményei: C sorozat (1969)

Szemle – Rundschau - Farkas Gábor: Az intenzív állattenyésztés kezdetei az előszállási uradalomban 1810–1815. Reflexiók Bodrog György: Tőkés gazdálkodás az előszállási uradalomban c. tanulmányára. X, 1969. p. 188–191.

kezett olyan nagy mennyiségű terménnyel, amely szükséges lett volna az állatok tömeges hizlalására, különösen téli tartására. 1814 januárjában tartott gazdatiszti gyűlésen a jószágkormányzó a sertésnyájak fokozottabb gondozásáról beszélt: ,,a malacos kocák és a rideg nyáj téli tartására fokozottabb gond legyen, a számadótiszt ne a kanász panaszára rendelkezzék, hanem személyesen is jelenjék meg a nyájnál." A 353 darabból álló sertésállományt két csoportban tartották. Külön az anyakocákat és a rideg nyájat. Amíg a kocákat a lehető legjobb körülmények között tartották, addig a rideg nyájra nem sok gondot fordítottak. Ezért figyelmeztette is a számadó tisztet a jószágkormányzó az említett gyűlésen. 1813 decemberében az uradalomban mindössze 194 malac volt, de ebből csak 160 volt a helyi szaporulat, a többit úgy vásárolták. A malacokat kilenc hetes korukban választották el, és táplálásukra különös gondot fordítottak. 1814-ben már hizlalásra nem vásároltak disznókat, hanem a rideg nyájból választották ki az erre alkalmasakat. A rideg nyájat az uradalomban termett és értékesítésre nem alkalmas termékekkel táplálták. Ezekkel etették meg a tisztítatlan gabonát és a napraforgómagot is. A hizlalás október elsején kezdődött, és az első időben az etető kanász árpadarát adott a hízóknak és az etetést naponta megszabott rendelkezések szerint kellett végeznie. Darabonkint 13 icce sós vízben megáztatott darát adtak a hízóknak, amelyet az enyhébb napokban növeltek, de ha az idő hidegre fordult, abban az esetben csak a megszabott mennyiséget adhatták nekik. A disznóvágást december 21-ig végezték el Előszálláson. A feldolgozott húst Székesfehérvárra, a rendházba és Zircre, a földesúri székhelyre szállították. A szarvasmarhatenyésztés területén elsősorban a tehenészet mutat fejlődést, amelyet éppen ezekben az években honosítottak meg. A svájcerájt a gulyabeli tehenekből alakították ki, amely tulajdonképpen istállózó tovább tenyésztést jelentett. A rideg gulyában levő tehenek nem adtak tehet, szilaj természetük volt, így az emberközelséghez való szoktatás volt az első teendő a tehenészet meghonosítása során. 1813-ban hatvan olyan tehenet választottak ki a gulyából, amelyek elles előtt állottak, és Herczegfalváról, Nagyvenyimről Előszállásra hozták őket. Kezdetben ezekkel igen sok baj volt, mert lekötni sem engedték magukat. így a gazdatiszt elrendelte, hogy néhány hétig elkerített területen, szabadon kell őket hagyni, s majd, ha az emberközelséget megszokták, akkor kell őket istállózásra fogni. Ez a szoktatás valóban eredményes lett, különösen az elles után szelidségükkel kapcsolatosan kifogást az állatok gondozói nem is emeltek. A későbbi hónapokban az elles előtt a teheneket szintén Előszállásra hajtották, és így a tehenészet virágzásnak indult. Egy esztendővel később már 143 tehén volt az előszállás! svájcerájban. A későbbi években is a rideg gulyából pótolták az elhullott, vagy kimustrált teheneket. Arról is van adatunk, hogy Zircre nyolcat hajtottak el a legjobb fejősökből. Ismeretes, hogy az uradalom kedvezőtlenül volt ellátva takarmánnyal. így a tehenészet is megsínylette különösen a téli időket. Az is megtörtént, hogy télen a teheneket, ha az idő engedte, már február végén és március elején a napfényre engedték. A gulyabeliek ősszel és télen is a legsilányabb takarmányt kapták. 1813-ban csak búzaszalmával kevert árpaszalmát raktak eléjük éjszakára, de az esős idő elmúltával a legelőre és rétekre azonnal kihajtottak. 1814 január elsején az uradalom összes szarvasmarháját, beleértve a cselédekét is, Nagyvenyimre hajtották és ott teleltették. Erre azért volt szükség, mert az uradalomban alig volt takarmány, az előző hónapokban már csak pelyvát tudtak adni az állatoknak az uradalom többi majorjaiban. A gulya egyrésze is teljesen leromlott állapotba került. Ezért a legyengült állatokat elkülönítették és külön takarmányozásra fogták. A jószágigazgatói utasítás szerint a gyenge és sovány állatokat „bővebb takarmányozásra kell fogni, azoknak jó búzaszalmával elegyített keverék takarmányt adjanak, és hetente kapják meg a megfelelő mennyiségű sóadagjukat is". A telelésre Nagyvenyimre hajtott gulya hamar felélte a major körül levő széna és szalmamennyiséget, ezért a gazdatisztek február 26-án már úgy határoztak, hogy a szentiváni út melletti rétre hajtják ki a gulyát. A hó ebben az évben már február közepén elolvadt, így lehetőség nyílott arra is, hogy a gyepekre a szarvasmarhákat kihajtsák. A borjas teheneket, a tejelőket, és a hamarosan borjazókat azonban sarjúval kevert árpaszalmával, aprított szecskával, korpával vagy tört krumplival kevert árpadarával etették. A nem tejelő teheneket is nagyon silányan takarmányozták. A gulyabeliekhez hasonlóan ezeknek is csak búzaszalma és zabpelyva jutott. A széna feletetésére az uradalomban szorosan ügyeltek. 1814 január 22-én a kormányzó utasította a gazdatiszteket, hogy a széna keverését csak mértékletesen engedjék meg az etetőknek. Általában legyenek jelen az etetésnél és a takarmány elkészítésénél is. Január 21-én mindennemű tiszta széna etetést eltiltottak az egész uradalomban, és a téli időszakban a szalmafajtákkal való keverést, csak az úgynevezett rázott takarmány etetését engedélyezték. Téli hónapokban, amikor szünetelt a vontatás, ezzel a gyenge minőségű takarmánnyal etették az igásállatokat is. A hiányos takarmányozás miatt az uradalom vezetősége attól tartott, hogy marhavész lép fel az állatállomány között, amely egyébként ebben az időben felsőmagyarországi megyékben erősen dúlt. Az előszállási uradalomban a járvány meggátlása érdekében megelőző intézkedéseket tettek. Elkülönítették az erősen leromlott állapotban levő állatokat, mivel azt sejtették, hogy a járvány elsősorban ezek közül szedi majd áldozatait. Az igásállatok száját gyakran megvizsgálják, büdöskővirágot etettek velük, majd foghagymásecettel mosták ki szájukat. Az állatállomány egyébként nem volt nagy. 1814ben mindössze 624 darab állatot számoltak össze, amelybe bele kell értenünk a „svájcerájt" is. Az állatállomány többségét az igások alkották. Ebben az évben 377 darab ökör vontatott, amelyeket nyolcas „czugokba" fogtak. Az igásállatokat az uradalom szintén a rideg állományból pótolta. 1814-ben hatvan tinót gondoztak, külön azzal a céllal, hogy néhány esztendőn belül igás számba vegyék őket. Ilyenformán az ökörpárok kialakítása és munkárafogása csak az állatok feljavítása után történhetett. 1814 telén Előszálláson 12, Herczegfalván 2, Karácsonyszálláson 8, Kisvenyimen 8, Nagy venyimen 12 tinót istállóztak azzal a céllal, hogy tavasszal igába fogják őket. Gondozásukat és igábafogásukat az uradalom vezetősége régóta szolgáló és tapasztalt béresekre bízta. Ezek kezdetben csak könnyű terheket vontattak velük, és később tértek rá a megerőltetőbb munkák végzésére, mint a szántás, vagy hosszabb fuvarok. 1815 tavaszán az egész uradalom területén új vontatási rendre tértek át. Az eddigi gyakorlat ugyanis az volt, hogy az ökör „czugok" négy párból, tehát nyolc ökörből állottak. A czugokat most három párra csökkentették. A jószágigazgatóság rendelkezése szerint ,,a czugok ezután csak hat ökörből álljanak, nyolcat befogni tilos, és ha hat ökör nem bírja el az egykori nyolc ökrös terhet, akkor az állatokat pihentetni kell". Külön hangsúlyozzák, hogy „a lassan haladj, tovább érsz" elméletet, most már a gyakorlatban is alkalmazzák a béresek. A czugok felbontása most azt jelentette, hogy számuk megszaporodott, és ezekhez szekereket, ekéket, majd más gazdasági felszereléseket kellett az uradalomnak beszereznie. Nyilvánvaló ezzel több föld megművelése vált lehetségessé, és a termelés intenzitása is növekedett. A takarmány termelés nem tartott lépést ezzel a fejlődéssel. Ezért megmaradt az igásállatok számára a hagyományos etetés is. Az ökröket naponta kihajtották az ökörlegelőkre, éjszakákon keresztül és ott tartották azokat, ha vontatásra nem alkalmazták őket. 1814-ben például, a vetés végeztével az ökrök felét pihentették az ökörlegelőn, míg a másik része az ugarföldekre hordott trágyát. Május elejére viszont mindennemű vontatással végeztek az egész uradalomban, így az összes igásállományt a legelőre hajtották, ahol a nyári munkák kezdetéig tartózkodtak. Egyébként a napi munkák idején is éjszakára a legelőre hajtották az igásállatokat, s ez az uradalomnak nagymennyiségű takarmánymegtakarítást eredményezett, ugyanakkor az ilyen úton táplált igásállatok egyre erőtlenedtek. Nem csoda, hogy minden esztendőben egyre nagyobb számú ökör került kimustrálásra éppen elerőtlenedés következtében. Az őszi munkák idején, ha az állatokat legeltették is, a béreseknek kötelességük volt takarmányt készíteni, de csak abban az esetben, ha valóban nehéz munkát végeztek. 1814. november 27-én pedig meg kellett tiltani az igások éjszakai legeltetését, mivel a köd és a hosszú éjszaka erősen meggyötörte azokat. A jószágigazgatóság az állatok sanyargatásának minősítette ezt a fajta legeltetést. A béreseknek pedig megparancsolták, hogy a legyengült állatokat újra hozzák erőbe, hogy az őszi munkákat eredményesen végezhessék. A béresek ezért a takarmányt szecskavágóval felaprították, és ebbe különböző tápértékű anyagokat tettek. így többek között árpadarát, korpát és sót kevertek a takarmányba. Az igás állatok sózása egyébként is rendszeres volt. Az esti bekötés során a béresek az ökrök elé nagy darab kősót tettek, amelyet meghatározott ideig hagytak ott. A sódarabokat ezután a gazdatiszt lakására vitték, és ott tartották, nehogy a béresek a nagy hiánycikknek számító marhasót ellop190