Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis. – Alba Regia. Az István Király Múzeum Évkönyve. 8.-9. 1967-1968 – Szent István Király Múzeum közleményei: C sorozat (1968)

Kiállítások - Kovalovszky Márta, K.: Az alföldi festészet – Nagy István emlékkiállítás. VIII–IX, 1967–68. p. 186–187.

Ferenczy Noémi két legjelentősebb fiatalkori műve: az 1913-as Teremtés és az 1915-ös Menekülés Egyiptomba is magán viseli a szecesszió jegyeit. A kompozíciók hátterét, alapját a szecesszió kelléktárából is ismert dús vegetáció szövi-indázza be, egyszersmind felidézve a XVII. századi francia gobelinek emlékét. De míg a szecesszionisták kezén ez a kusza növényi indázat gyakran vált természetmisztikájuk stilizált, elvonatkoztatott megjelenési formájává, Ferenczy Noéminél mindvégig megőrizte a nagybányai természetélmények ihlető közelségét. E két fontos korai műben azonban olyan figurák jelennek meg, amelyek a kortárs magyar művészetben igen ritkák. A gödöllői mesterek gobelinjein a mithológia és a magyar történelem alakjai vonultak fel, enyhén misztifikálva, heroikus magasságokba emelkedve, olykor erotizálva is. Ferenczy Noémi ácsorgó első emberpárja, csősz-formájú Atyaistene, szamáron kocogó szentcsaládja a virgonc majmok és ragyogóan színes madarak társaságában — mindennek az ellenkezője. Egyszerűségük, lényüknek suta bája olyan valami, amihez a szecessziónak csak ritkán volt érzéke. Az alakok mögött lassanként megváltozik a háttér, egyre áttekinthetőbb lesz, már nem az a levegőtlen dzsungel, mint előbb, csupán kék ég, melegbarna föld, néhány fácska, mesebeli fűszál és virág. Az 1920-as évektől kezdve Ferenczy Noémi műveinek — formai megjelenésükben nem sok közük volt a szecesszióhoz, annál inkább szellemükben. Formai egyszerűsége, kedélyvilága, költőisége ezidőben Nagy István és Szőnyi festészetéhez közelítette őt. önálló kis mikrokozmoszt teremtett szelíd és dolgos embereiből, zsenge növényeiből, csetlő-botló állataiból. Ezt a mikrokozmoszt azonban a legutolsó művekig Nagybánya szecessziós természetrajongása vonja be valami halk nosztalgiával. Gulácsy Lajos egész életmüve a szecesszió jegyében állt, bár — mint Ferenczy Noéminél is — képein nem annyira a szecesszió formai jegyeit, sokkal inkább a századfordulónak s a XX. század első évtizedének — minden igazi szellemi termékét meghatározó — légkörét ismerjük fel. Alakjai, az előkelő és sápadt hölgyek, elegáns urak, bohócok olyanok, mintha eltűnésük előtti utolsó pillanatban festette volna meg őket. Félig már itt sincsenek, félig már el is tűntek valamiféle sejtelmes, homályos közegben. Nakonxypán kis világában furcsa színjáték folyik, amelynek értelmét nem tudjuk, csak sejtjük, hogy a mozdulatok titokzatos, hátborzongató, vagy misztikus eseményeket idéznek fel. Színhelyük olykor egy kanyargó, hegynek futó utcácska, olykor egy illatos római kert vagy egy barnás homályba burkolózó szoba, gyakran azonban meghatározhatatlan. Finom és artisztikus enyészet borong a képeken. Ez a különös álomvilág, mely a századforduló jellegzetes alakjait, miszticizmusra és rejtett szimbolikára oly hajlamos világát idézi fel, mint egy távoli és homályos tükörben — páratlan a magyar művészetben. Egyedül talán csak Krúdy Szindbádjának furcsa történeteiben ismerhetünk fel valami hasonlót. De a Szindbádban kevesebb az álom és több a mindennapi realitás, a humor és a földi bölcsesség. A hasadt és ellentmondásos korban Nakonxypán Gauguin Tahitijének szerepét játszotta Gulácsy művészetében, annak felszabadító ereje és nyersesége nélkül. A Nakonxypán minden groteszk bája és elbűvölően könnyed, elegáns megjelenése ellenére is csupa múlandóság és kedélybeteg líra. Kiállításunkon vetődött fel Gulácsynak Csontvár yhoz való viszonya is. Tanulságként szűrhettük le, hogy ami közös bennük, az a korból szivárgott be a két életműbe. De az egyik oldalon csupa miniatűr, a másikon csupa hatalmas mű áll. Ez nem a méretek kérdése. Gulácsy elmerült a részletekben, Nakonxypánja maroknyi kis világ. Csontváry egyetlen cédrusból is végtelen univerzumot teremtett. Ezért van, hogy ha újabb Gulácsy-képek kerülnek is majd elő, ezek az egészen semmit sem változtatnak. Az életmű maga, akárhány képből is áll, s bármilyen tündéri is, csak gyönyörű töredék marad. Mindkét emlékkiállításunk a magyar művészettörténet régi adósságát szerette volna legalább részben törleszteni. A művek mindkét esetben szétszóródtak, s csak nagy munkával gyűjthetők össze. Bár Ferenczy Noéminek 15 jelentős gobelinjét, számos, a gobelinekkel csaknem egyenértékű kartonját és sok vázlatát, Gulácsynak pedig közel 100 képét sikerült felkutatnunk és bemutatnunk, bizonyára számos alkotásuk lappang még. A két életmű tanulságai kiállításaink után is aktuálissá teszik a további kutatást és a minél teljesebb anyag bemutatását. K. Kovalovszky Márta Az alföldi festészet — Nagy István emlékkiállítás A századforduló művészete, a Nyolcak és aktivisták köre és a Magyar szobrászat 1920—1945 kiállítások után az Alföldi festészet kevés meglepetést tartogatott számunkra, inkább csak összefoglalta mindazt, ami az „alföldi festészet" fogalmát jelenti. Ha ezt a szerényebb bemutatót belehelyezzük a sorozat egészébe, híven mutatja azt a szerepet és jelentőséget, amelyet ezek a művek modern művészetünkben betöltöttek. Sőt, ezen túl néhány fontos tanulsággal is szolgál, de ezek, furcsa módon, nem is itt, az alföldi festők munkái között, hanem az István Király Múzeumban rendezett Nagy István emlékkiállításon fogalmazódtak meg és nyertek értelmet. Az „alföldi festészet" magába foglalja az ország jókora részét Debrecentől Bajáig, s a festőegyéniségeknek és irányoknak gazdag és színes sorát Tornya itól Z о m b о г у L a j о sig. Ami közös bennük, az egyfajta etikai magatartás, noha ennek is oly különböző változatait láthattuk Károlyi rezignált szemlélődésétől Tornyai romantikus honfibújáig. Az „alföldi festészet" felölelt egy csomó műfajt, a tájképet éppúgy, mint az életképet, festői művelték a portrét éppúgy, mint a sokalakos kompozíciót. Táplálkozott ez a festészet a Munkácsy-hagyományból, a nemzeti romantikából, Nagybányából. Az alföldi festők vezették be művészetünkbe — ösztönösen vagy tudatosan — az alföldi tájat, a parasztembert, a falusi, kisvárosi életet, s először próbálták azt belülről nézni és ábrázolni, szeretettel, együttérzéssel, részvéttel. Ezek a festők felfedeztek valamit, ami a maga idején nagyon is aktuális gondolat volt, de végül nem tudtak mit kezdeni vele. Tájaik, alakjaik felett gyakran valami elvont humánum eszméje lebeg. Csak a legjobbak tudták tehetetlen részvétüket, együttérzésüket festői erővé átváltani. Tornyai főműve, a Juss például, torzóban maradt ugyan, de mégis, máig ható erejű romantikus hevülettel van megfestve. К о s zt a éppoly tanácstalan, de életének, szűk, zárt világát átmenti a művekbe, legszebb képeiből az alföldi táj, az alföldi kisvárosok forró, kietlen levegője süt ki. Az alföldi festészet jelentős alakjai a korszak művészetén belül valami plebejus hagyományt őriztek, amely azonban mindig is eleven erő híjával volt, mert nem társultak hozzá a korszerű, modern művészet eredményei és eszközei. És így hiába minden, az aktuális gondolat, a részvét, a festőegyéniségek gazdag sora, az előadásmód változatossága, ez a festészet, visszahelyezve századunk — akárcsak magyar — művészetébe, hihetetlenül távolinak, múltszázadinak, anakronisztikusnak tűnik, minden eszméjével, problémájával, festői rekvizitumával együtt. Mindezek a gondolatok akkor fogalmazódtak meg bennünk, amikor beléptünk Nagy István képei közé. Nagy István ugyan nem tartozott a szorosan vett alföldi festők közé, de élt és dolgozott ezen a tájon, ugyanazok a problémák foglalkoztatták őt is, a táj, a hozzátartozó szegényemberek, a földművesek élete, arca, ősi mozdulata. Erdélyből jött, egy archaikusabb világból, ahol a mindennapi életet máig is átszövi a népi művészet. Nagy István művei között ennek a művészetnek a levegője csap meg, anélkül, hogy annak bármi külsődleges jelét találnánk. Nem tartozott iskolákhoz, nem követett irányzatokat. Magányos művész volt. Mégis magába szívta a kortárs festészet minden eredményét, eszközét, amelyet maga is felhasználhatott, s főként annak szellemét. Tájképeket festett ő is, hegyeket, fákat, szelíd állatokat, de ezeket nagy síkokban, tömbökben foglalta össze, és színeit komolyabbra, tompábbra hangolta az erdélyi havasok levegője. Embereket festett ő is, béreseket, szótlan asszonyokat, pásztort. De képei nyoma sincs részvétnek, hazafias lelkesedésnek, romantikus heroizálásnak. Nagy István valami nagyon egyszerű s alig megnevezhető dolgot tudott: a Botos pásztor-Ъап, a Tarisznyás kisfiu-Ъап, Őziké-ben, a Komoly havasokban, a Kaszálók-b&n érett pasztelljeiben nem tett mást, 186