Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis. – Alba Regia. Az István Király Múzeum Évkönyve. 8.-9. 1967-1968 – Szent István Király Múzeum közleményei: C sorozat (1968)

Kiállítások - Kovács Péter: Vilt Tibor kiállítása. VIII–IX, 1967–68. p. 187. - Kovalovszky Márta, K.: Korniss Dezső kiállítása. VIII–IX, 1967–68. p. 187–188.

mint amit így lehet kifejezni: „éli az életét". Abban a pillanatban, amikor pasztellt fog kezébe, magatartása nem az együttérző emberé, nem a hazafié, még talán csaknem is a ,,művész"-é. Sokkal inkább a népművészet névtelen mestereinek rokona. És ami az alföldieknél tétova kísérlet, tehetetlenség, hiány maradt, az nála határozott, végleges megoldást kapott. Mint a népmesékben a legkisebb fiú, azzal a magától értetődő természetességgel járta a maga útját, s oldotta meg mind a feladatokat, amelyeknek az alföldiek végül is nem tudtak megfelelni, így kicsiben egymaga olyat hozott létre, amit az egész alföldi festészet csak kerülgetett: népi szellemű, népművészettel rokon, mégis modern festészetet. Remekműveket alkotott. Nem véletlen, hogy negyedszázaddal később, amikor az alföldi világ újra jelentkezett festészetünkben, a vásárhelyi iskola az ő szellemét követve indult útjára. K. Kovalovszky Márta Vilt Tibor kiállítása Csaknem harminc évi szünet után mutatta be Vilt Tibor 1965 nyarán a székesfehérvári István Király Múzeumban kisplasztikáinak és domborműveinek egy szép sorozatát. Fiatal korától napjainkig számos monumentális épületplasztikáját és köztéri szobrát állították fel az ország minden részében, s a közönség jórészt csak mint ezek alkotóját ismerte. Kiállításunkon — eltekintve fába faragott korai önarcképétől — a 30-as évek közepétől 1965-ig készült műveit láthattuk. Művészete első pillanatban az expresszionizmussal látszik rokonnak, de hamar kiderül, hogy annak történelmileg kialakult formájához nincs sok köze. Igaz, számtalan szállal kötődik kora meghatározó szellemi erőihez, de a maga útját járja, s mindenről a maga véleményét mondja el, a maga választotta formanyelven. Minden alkotásán ujjainak ideges, sebes mozgását érezzük, ahogy formázta az agyagot. Szinte szándékán kívül váltak ezek a szobrok festőivé, anélkül azonban, hogy a szerkezet ezt megsínylené. Sokan mondják Viltre, hogy csak játszik az anyaggal, amikor drótból hajlított, lebegő figuráit, vagy éppen állati csontból alakított szobrát nézik. És Vilt valóban játszik. De ez a játék halálosan komoly. Talál egy marhacsontot, kezébe veszi, megnézi, s egyszerű eszközökkel arcot formál belőle. S a néző csak akkor döbben meg, amikor ebben a csotban a művész önarcképére ismer! Elszánt és komoly játék Vilt Tiboré. Épp oly komoly, mint egy gyereké, csak tudatosabb, és önmaga és a világ számára szigorúbb. Művészetének meghatározó alapja a mozgás. Az ábrázolt külső és belső, fizikai és lelki mozgásának megragadása, s ugyanakkor a művészi indulat, az alakítás forróságának direkt megjelenítése. Ő maga egyszer így vallott munkájáról.: „Hiszem, hogy vannak vidám, szomorú, türelmetlen formák, s vannak alvó, vagy éppen ébredező formák, sőt — például — a félelemnek is megvan a maga félreérthetetlen szobrászi formája. A mozgásból eljutni a formákig, a formacsoportokig, lejutni egészen az alak személyiségéig, ezt akarom! Érzem, hogy mindennek alapja a mozgás. Nem az alak egyszerű értelemben vett mozgására gondolok. Nem a mestrovici indulatoskodásra. Színészi dolog ez! Álló figurában is lehet a már múló és eljövendő lelki és fizikai mozgásnak egymásbatüremlését ábrázolni. Ezeknek a drámaian feszült pillanatoknak ki nem mondható tartalmát akarom szoborba gyúrni. Éreztetni a mozgás okozta, de térbe láncolt formát, ahogyan terének kereteiből kitörni nem tud. Az alaknak ez a disszonáns feszültsége és kényszerű önmagába térése adja a szobornak a harmóniát." (Megjelent: Magyar Művészet [1938] 302—311.) Ennél világosabban mi sem fogalmazhatjuk meg Vilt művészetének lényegét. A néző számára Vilt egyszerre teszi felidézhetővé a látványt, a látványhoz szorosan kapcsolódó, de annak csak mélyén meghúzódó pszichikai tartalmat, s azt a pillanatnyi érzelmi fűtöttséget, amely kikényszerítette belőle az alkotást magát. Mindehhez járul ösztönös szigorúsága, amely szerkezetet, valódi plasztikai hangsúlyt és teret ad szobrainak, amely megzabolázza a benne dolgozó eruptív erőket, s amely meghatározza a kész mű végső formáját. A kiállított művek közül is talán a „Figura székkel" igazolja leginkább az elmondottakat. 1944-ben egyik jó barátját, egy neves magyar írót elhurcoltak a nácik, s csak a háború után tudta meg, hogy meg is ölték. A szoborhoz az élményt az utolsó találkozás emléke, s a barát tragikus halálának híre adta. A bal karjával egy székre támaszkodó jobbjával búcsút intő alak képe mindnyájunknak ismerős. Hányszor látjuk a vidéki állomásról kigördülő vonat ablakából a padra támaszkodó magányos integetőt! így ment az élők, s Vilt vonata is tovább, akaratlan és tehetetlen magára hagyva a halálba menőt. Az utolsó búcsú képe utólag vált szimbolikussá. A megszokott mozdulatba belemerevedett a szobor. Székes figura összenőttek egyetlen elválaszthatatlan tárggyá. Az emberből csak a puszta csontok és izmok maradtak. Hideg bronzzá merevült az ember és szék közös, vetett árnyéka is, örökre összeforrasztva őket. Elmúlás, fájdalom, a visszahozhatatlan emlékek szimbóluma ez a szobor. A kétségtelenül irodalmi ízű belső tartalom, s a felületnek ideges, festői fényárnyékokkal való mintázása nincsenek mégsem a szobrásziasság kárára. Szigorú függélyesek és vízszintesek kemény plasztikai rendje érvényesül a kompozíción, s teszi örökérvényű, megmásíthatatlan valósággá az egyszeri, véletlen látvány, az egyszeri élmény esetlegességét. Vilt tipikusan az a művész, akinek életszükséglet az alkotás. Nem akar senkit elkápráztatni, megdöbbenteni, csodálatba ejteni szobraival. Önmagát akarja kifejezni, s ha ez sikerült, részéről be is fejeződött minden. Hivatásos művész, aki gonddal és szeretettel teljesíti a közterekre, vagy épületekre szánt monumentális megbízásokat is, de a siker nem érdekli, s ha örül is neki, soha nem megy elébe. Sokat dolgozó, nyugtalan ember. Mégis, csaknem harminc éve nem volt kiállítása. Nem azért, mert nem lehetett volna, hanem egyszerűen azért, mert nem jutott eszébe. Jellemző, hogy számtalan domborművét készítette úgy, hogy nem lehet őket felakasztani. Amikor kiállítását rendeztük, akkor kellett kis füleket forrasztani a hátukra, hogy falra kerülhessenek. A kiállítás negyvenhárom kisplasztikáját, és portréját, tizenkilenc domborművét, egy életnagyságú szobrát és egy sorozat rajzát mutatta be. A kiállított művek közt legnagyobb számban az utolsó évek alkotásai szerepeltek. Most lehettünk tanúi először egy új anyaggal folytatott kísérletének is. Legújabb szobrait nem agyagból mintázza, hanem egy szivacsos szerkezetű, rugalmas műanyagból fűrészeli, a részleteket pedig egy áttüzesített kanállal alakítja. Bronzbaöntéskor a forró fém kiégeti a formából a műanyagot, közben fölvéve annak véletlenszerűen lüktető, élő, mozgó felületét. Az új anyag felfedezése szobrászata számára új utakat nyit meg Vilt művészete előtt. A képlékeny agyagba mintázott művek fény-árnyék hatására épült festőiségét most mintha felváltaná egy nagy, egységesebb felületekkel dolgozó dekorativitás. Ez az új anyag sincsen ellentétben Vilt emberi és művészi habitusával. Épp úgy megvan a gyors, friss, direkt alakításnak a lehetősége, mint az agyagnál. Talán — bár minden új dologról merész és nehéz vállalkozás is véleményt mondani — azt mondhatnánk, hogy míg eddigi munkái az embert, az ember mozgását, érzelmeit rögzítették végleges, megbonthatatlan plasztikai formákba, (valósággal tárgyiasította az érzelmeket és fogalmakat), addig ezek az újak a látszólag tehetetlen anyag belső természetét, mozgását igyekeznek kibontakoztatni, szobrászilag megfogalmazni. Kovács Péter Korniss Dezső kiállítása Korniss Dezső műveivel a hazai közönség utoljára több mint húsz éve találkozhatott az Európai Iskola tárlatain. Művészetének első gyűjteményes jellegű összefoglalása volt az 1965-ben, az István Király Múzeumban rendezett kiállítás, amelyen Korniss néhány „szentendrei korszakához" tartozó kisebb művét, első „tassista" jellegű, de még figurális képét, zömmel pedig az 50-es évek végének és a 60-as évek elejének termését mutatta be. Ez a kiállítás, noha Korniss régebbi „korszakait" csak egyegy utalás erejéig idézte fel, mégis először adott alkalmat arra, hogy végigkövethessük azoknak az izgalmas metamorfózisoknak a történetét, melyeken festészete keresztülment. Pályájának első jelentős állomása Szentendre volt. Ebben a furcsa kisvárosban a realitás felszíne alatt újabb réteg húzó187