Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis. – Alba Regia. Az István Király Múzeum Évkönyve. 8.-9. 1967-1968 – Szent István Király Múzeum közleményei: C sorozat (1968)

Irodalom – Beschprechungen - Szabó Miklós: M. Renard, Technique et agriculture en pays trévire et rémois. VIII–IX, 1967–68. p. 283–284.

Szicília és Málta, Szardínia és Korzika, Délfranciaország, Spanyolország és Portugália, végül Északafrika neolithikus, rézkori, bronzkori és koravaskori kultúráit. A szerzők mindenütt ismertetik a késői palaeolithikum leleteit is, ezzel mintegy azt is hangsúlyozva, hogy ennek, illetve a belőle több úton kialakuló epipalaeolit-mezolit népességnek mindenütt szerepe volt a földművelő-állattenyésztő neolithikum létrejöttében is. Természetesen különösen jellemző a szóbanforgó területre, hogy rajta a neolithikus forradalom nem zajlik le, sőt azt látjuk, hogy a ma ismert legkorábbi neolithikus emlékek jóval későbbiek akár az előázsiai, akár a görögországi kerámianélküli, vagy éppen korai kerámiát már ismerő neolithikumnál. Jól mutatja ezt például az a tény, hogy az eddig legkorábbi itáliai neolithikus leletek, a liguriai és délkeleti területeken, a jugoszláviai Smilcic és Hvar leleteivel mutatnak rokonságot, a középső neolithikus itáliai csoportokban pedig az edényfestés jugoszláviai és görögországi, legkésőbbi neolithikus csoportok hatására jelent meg. A nyugati mediterráneum sokirányból érkező hatásokat befogadó jellege az egész őskor folyamán megmaradt. Azt is mondhatjuk, hogy a természetesen mindig és mindenütt meglevő helyi népelemek, komponensek mellett az egyes kultúrák jellegét a több irányból érkező kialakító vagy színező hatások adták meg. A helyi jellegzetességek az egész területen a legkorábbi neolithikus anyagnál a legerősebbek : ez területenként változva, impresso és cardium, vagy csak impresso díszítésű kerámia. Ezeket az alapokat Itália esetében elsősorban középeurópai (?) és égéi elemek módosítanák. A Pó völgyének rézkorában például a szerzők szerint igen erősek az északkeleti, keleteurópai kapcsolatok. Ugyanakkor a Remedello kultúra leletanyagában korai minoszi tőrök másolatának tekinthető tőrök vannak. A terramarák kialakulásának és fejlődésének korában is megmaradnak az erős középeurópai és égéi kapcsolatok, de utóbbiak esetében már nem krétai, hanem mükénéi hatások lépnek fel. Itt, a Pó völgyében fordulhatott északM. RENARD, Technique et agriculture en pays trévire et rémois. (Bruxelles 1959, Coll. Latomus Vol. XXXVIII.) 69 oldal, 9 szövegközti kép, 6 tábla. M. Renard könyvét az 1958-ban В u z e n о lban (Belgium Luxemburg nevű tartománya) talált kőemlékek hívták életre. Bár hamarosan több kisebb publikáció is foglalkozott a kérdéssel, a leletcsoport ilyen terjedelmű feldolgozása is feltétlenül érdemes, volt annál is inkább, minthogy a szerző az illető terület ókori mezőgazdaságának áttekintésére is felhasználta az alkalmat. A domborművek síremlékekhez tartoztak, amelyeket egy késő-antik erődítmény falába építettek be. A kötet első fejezete a legfontosabb ábrázolás alapos feldolgozását tartalmazza. A domborművek közül ugyanis egy töredék a híres gall aratógép, az ún. vallus képét őrizte meg számunkra. Ezzel lehetővé vált a gépre vonatkozó antik forrásadatok (Plinius Maior, Nat. Hist. XVIII. 30. §296. ill. Palladius Agric. VII. 2, 2—4.) újraértékelése; más kőemlékek bevonása és a vallus rekonstrukciója. M. Renard a két forráshely elemzésével, ill. a rájuk vonatkozó kommentárok és a korábbi rekonstrukciók tárgyalásával kezdi a fejezetet. Ennek során a vallusra vonatkozó teljes kutatástörténetet kapjuk, mindazon problémák kiemelésével, amelyek a két leírás (főleg Palladiusé) alapján felvetődtek. Ezután a kérdés új rafel tevését sugalmazó régészeti emlékek ismertetése következik. A buzenoli relief lehetőséget nyújtott ugyanis arra, hogy két másik, sokat vitatott dombormű értelmezése megoldódjon. Az arloni darab a buzenoli töredék kiegészítésére és a vallus teljes rekonstrukciójára nyújt lehetőséget, míg a reimsi nagyon sokféle interpretációt megért példány az aratógép első részének nem a legszerencsésebb ábrázolása. Ez az utóbbi relief a reimsi Porta Martis-t díszítette, mint az augusztus hónap szimbóluma. Ezután a szerző összeveti a forráshelyeket és a régészeti adatokat. A domborművek közül elsősorban a buzenoli mutat messzemenő egyezést Palladius leírásával, olyannyira, hogy nak a keleti Égeikumból kiinduló, ősi kereskedelmi út is, a borostyánért. A szigetvilágban elsősorban az Itáliából történt első bevándorlás nyomai ismerhetők fel. Természetes, hogy a szigeteken az égéi hajózás megerősödésétől kezdve mindenütt általánosak a krétai-mükénéi hatások. Ez jól nyomon követhető Málta híres templomai esetében is, melyek korai történetét a szerzők most egészen a 3. évezred kezdetéig visszavezetik. Bár a templomokban semmi kimondott keleti, krétai vagy mükénéi importáru nem került elő, de építészeti rendszerük, díszítéseik, elrendezésük valóban sok keleti hatást árul el. Akárcsak Itáliában, itt is jól látszik Mükéné tengeri hatalmának megerősödése és egyeduralma: 1400—1200 között mind sűrűbben bukkannak fel mükénéi importtárgyak. Franciaországban természetesen a dunai eredetű vonaldíszes kerámia hatásai csak északon ismerhetők fel, délen elsősorban olaszországi kapcsolatok érezhetőek a neolithikum elején, az őslakosság továbbélése és a megalithok mellett. Mediterrán, keleti elemek a korai bronzkor kezdetén lépnek fel, Itália közvetítésével egyelőre. A fémművesség viszont sok középeurópai elemet is mutat. A mükénéi hatás kicsit később, csak 1300 körül jelentkezik itt. Ennek legszebb bizonyítékát 1964-ben tárták fel: Béziers mellett, Cap d'Agde-nál egy hajót találtak, amelynek rakományában 300 réz- és bronztömb, 80 balta, 50 karperec és lándzsahegy, stb. volt. Aminthogy az egész eddig említett területen érezhető a mükénéi koiné felbomlása a mükénéi import megszűnésével, éppúgy megfigyelhető a bronzkort lezáró, belsőeurópai eredetű urnamezős népesség fellépése. A szerzők egyértelműen kelet-középeurópainak tartják e népesség eredetét (még akkor is, amikor spanyolországi megjelenéséről esik szó), viszont az az igazság, hogy az urnamezős középeurópai népesség állítólagos nyugatra vándorlása ma még kidolgozatlan probléma. Hazánk esetében pedig kimondottan nyugati eredete bizonyítható. Маккау János még az arányok helyessége felől sem lehet sok kétségünk, így lehetőség nyílik az aratógép méreteinek kikövetkeztetésére is. Az elemzés során az ábrázolások a szöveghelyek problematikus részeit segítenek megoldani, de fordítva is áll ez. Végül is tehát a gall vallus két, meglehetősen kisméretű keréken mozgó alkotmány volt, melynek tengelyére elöl téglaalakú fatartót erősítettek szélén sűrű fogsorral. Hátul a tengelyből két rúd nyúlott ki, amelyek közé ökröt vagy öszvért fogtak be, és az állat mögött még egy ember haladt, aki a rudak segítségével szabályozta a fogsor magasságát a gabonának megfelelően. A gépet így hátulról mozgatták előre, a fogak letépték a kalászt, és az innen a tartóba esett. A gép nagy hátránya volt, hogy csak sík terepen, egyenesen álló gabonában lehetett használni ; továbbá kárba veszett a szalma. Ennek ellenére az ábrázolások és a források tanúsága szerint az i. sz. I. századtól kb. az isz. IV. század közepéig használták, és fokozatosan tökéletesítették a vallust. Kérdéses azonban, hogy már a független Galliában ismerhették-e? Kétségtelen, hogy a La Téne korra vonatkozóan nagyon sok adat utal a fejlett gabonatermesztésre. Sőt nincs baj az aratógép feltalálásának másik objektív feltételével, a bognár és ács kézművesség technikai rátermettségével sem. (Már az i. e VI. sz. második feléből szépszámú négykerekű kocsit ismerünk a galliai tumulusokból.) Ennek ellenére semmi sem bizonyítja e korszak vonatkozásában a gép meglétét, persze a lehetőségét nem szabad kizártnak tekinteni. A vallus etymológiája bizonytalan. Két elfogadhatónak látszó megoldás van, amelyek között nehéz választani. Az egyik a vallus-i f. (Dimin. a vannus-i-ból f) — gabonáskosár, a másik pedig a vallus-i m.-cölöp, karó alapján igyekszik magyarázni az elnevezést. A vallussal foglalkozó fejezetet a Remi és Treveri törzsek 283