Gärtner Petra (szerk.): Szent István király bazilikájának utóélete. A Középkori Romkert 1938-tól napjainkig - Szent István Király Múzeum közleményei. B. sorozat 56. (Székesfehérvár, 2016)
Bubryák Orsolya: Észervételek a Szent István-szarkofág történetéhez
Felmerül tehát a kérdés, hogy az ismertetők egymás téves adatait vették-e át, vagy esetleg mindhárman közös forrást használtak, illetve feltételezhető-e, hogy bármelyik szerző is autopszia alapján írta le a faragványokat. Fejér György életrajzi adatai alapján akár ismerhette is a püspökkert köveit, hiszen Székesfehérvárott született, és Pauer János épp a vizsgált időszakban, a 19. század első évtizedében a püspöki szeminárium tanárai közt említette őt.17 Könnyen elképzelhető azonban, hogy ha látta is a szarkofágot és a többi faragványt, csak a sírfeliratot jegyezte fel, mivel az ábrázolásnak számára nem volt történeti forrásértéke. Ebben az esetben 1818-ban, néhány évvel a szarkofág elszállítása után emlékezetből kellett leírnia a faragványokat, ami magyarázhatná az eltéréseket. Mégsem ez történt. A megoldás kulcsát a német nyelvű ismertető megjegyzése nyújtja, Hormayr folyóirata ugyanis nem Fejér Györgyre, és nem is a Tudományos Gyűjteményre hivatkozott forrásként, hanem Simonyi Pál székesfehérvári nagyprépost „papírjaira”. Simonyi Pál szerkesztette 1817-ben, tehát Fejér György cikkének megjelenése előtt egy évvel Székesfehérvár canonica visitatioját, melyben a kérdéses szövegrész szintén fellelhető.18 A jegyzőkönyv szövegében megtalálunk minden eddig említett adatot: ismerteti a vörösmárvány síremléket, amelyet 1784-ben a bazilika közepéből ástak ki, majd a püspöki majorság külső falába építettek be, közli a szarkofágfedél feliratát és azt az információt, hogy a sírkövet a templom — mai szóhasználattal - bolygatatlan altalajából ásták ki, tehát még a templom építése előtt helyezték el ott. Valamint leírja a szarkofág és a sírkő ábrázolásait, melyeket a jegyzőkönyv szerzője szintén Augustus császár idejére datált. Az ismertetők egyike sem tartalmaz információtöbbletet a canonica visitatio szövegéhez képest, ez lehetett tehát mindhármuk közös forrása. Egy lényeges szempontból mindenképp pontosíthatjuk tehát Horvát István 1813-ban írt levelét. Az általa említett felirat nem a szarkofágon található, hanem a fedelének tartott római sírkőlapon. Kérdés azonban, vajon a lelőhely (és a későbbi híradásokból ismert 1784-es dátum is) csak a sírkőlapra vagy netán mindkét kőfaragványra vonatkozik? Meglepő módon ugyanis az említett szerzők egyike sem reagált a vizitáció lelőhelyre vonatkozó, kulcsfontosságú információjára, miszerint a „márvány” síremléket a templom közepén érintetlenül találták. Pedig ez a lelőhely nagyon előkelő: „meditullium basilicae”, vagyis éppen az a hely, ahová a legenda szerint Szent Istvánt temették. A 18. század utolsó harmada viszont éppenséggel a székesfehérvári Szent István-kultusz felívelésének ideje: az a korszak, amikor a frissen megalakított püspökség kétségbeesett küzdelmet folytatott Szent István ereklyéjének, a Szent Jobbnak megszerzéséért; ásatásokat végeztek Szent Imre sírjának megtalálására;19 majd hatalmas ünnepségek közepette köszöntötték az 1778-ban Pozsonyból áthozatott Szent István-koponyaereklyét.20 1777-ben vált Szent István napja a pápa által jóváhagyott, országosan előírt egyházi ünneppé, tiszteletére minden évben Szent István-napi körmenetet tartottak, 1795-ben pedig a püspökség megjelentette a Szent Istvánnal kapcsolatos liturgikus szövegek gyűjteményét.21 Nehéz elképzelni, hogy éppen ekkoriban találtak egy gyönyörűen faragott kőszarkofágot a bazilika közepén, és senkinek nem jutott eszébe legalább megkísérelni az azonosítást az államalapító király sírhelyével. Ez csak abban az esetben elképzelhető, ha a szarkofágot minden kétséget kizáróan római eredetűnek tartották - vagy ha nem ott találták. Tulajdonképpen mindkettő lehetséges. A koporsó még átfaragása ellenére is magán viseli a római szarkofágok jellemző, kétfülkés elrendezését.22 Az egyetlen eltérés, hogy a római sírládákon rendszerint felirat is található, ám ha a feliratos római sírkövet a fedelének tartották, az bizonyára oldotta e hiátust. Az angyal - vagy ahogy a korai leírások említik „szárnyas géniusz” - ábrázolása sem tűnhetett társtalannak: a székesfehérvári budai kapuba befalazva a helyiek nap mint nap láthatták például a Severus-Antoninus emlékkövet, melyen hasonló szárnyas alakok tűntek fel.23 Másik lehetőség, hogy a szarkofágot nem a bazilika közepéből ásták ki. A források alapján nem dönthető el teljes biztonsággal, hogy a megtalálás helye és ideje mindkét tárgyra, vagy csupán a római sírkőlapra vonatkozik, közvetett adatok alapján mégis megkockáztatható: csak az utóbbira. A római sírkőlapnak ugyanis ismert még egy, az eddig idézetteknél korábbi, 18. század végi említése is: Schönvisner István 1791-ben készült, amúgy szombathelyi emlékeket tárgyaló könyvében röviden ismertette a székesfehérvári római sírkőlapot, annak lelőhelyeként szintén a bazilikát jelölte meg, és arról is tudott, hogy 1784-ben került elő, ám a „hozzá tartozó” szarkofágot nem említette.24 25
