Demeter Zsófia: A pákozdi győzelem. Dunántúli védelmi hadművelet: 1848. szeptember 29–október 7. – Szent István Király Múzeum közleményei: B sorozat 48. (1998)

huszárosztálylyal szemben arczvonalba sorakozott. - Az így alakúit homloksor közel háromszor, de mondjuk legalább kétszer oly hosszú volt, mint a huszárosztályé, mely azonban aránytalanul nagyobb állományú ellenfelével szemben kihívó nyugodtsággal helyén maradt. Szélesebb körből oda fordult a figyelem, feszült lélekzettel várva a pillanatot, melyben az érkezett lovasság rohamra induland a huszárosztály ellen. - Kardok csattogása volt várható: ágyúk torka szólalt meg. A sisakos arczvonal közép szakaszai elkanyarodva, ágyúkat lepleztek le, melyek gyors átvonulás közben, a lovasság mögött s azzal párhuzamosan haladva, eddig észre sem vétettek volt, most pedig a szakaszok által nyitott hézag mögött már leböröczkölve, a huszárosztályra tüzelni kezdettek. Váratlan meglepetés volt ez általában, de a kardjaik működésére számító huszárokra nézve is, mely ellen a bátor megállásnak tovább folytatása czéliránytalan, mert az aránylag csekély ágyú-lőtávolban nagy veszteséggel járó vakmerőség lett volna. A huszárosztály tehát, az ágyúgolyók által sem zavart rendben átkanyarodott, s a viszonyoknak megfelelő gyorsabb ütemben, az ágyútűz elől visszahúzódott, miközben innenső ágyúk léptek a kardokkal való megmérkőzésre nem vállalkozott ellenfeli lovas csapat és ennek ágyúi ellen működésbe, minek következtében azok helyzetök tarthatatlanságát érzékenyen tapasztalva, jobb szárnyuk irányában távolabb kerestek terepi födözetet, és csakhamar eltűntek a színhelyről. És még egy más nevezetes esetről is meg kell itt emlékeznem. - Délutáni órákban, utóbbi átjárásom óta eltelt nagyobb időköz után, ismét a jobb szárnyvonalra küldettem ki azon megbízással, hogy az ott egy idő óta beállott csendesség iránt tájékozódjam s arról jelentést tegyek. - A szárnyvonal dereka táján egy ágyúüteghez érkeztem, mely egy kis magaslat gerinczén leböröczkölve pihent; az alább fekvő előtéren pedig mintegy 5-600 lépésnyi távolságban legalább két zászlóaljra becsülhető, tehát jelentékeny mennyiségű gyalogság szintén tétlenül, de egyszersmind szemlátomást megbomlott, rendetlen nagy tömegben vesztegelt. Az ütegparancsnok tiszttárstól csaknem megbotránkozva kérdeztem, hogy a mienk-e az a rendetlen állapotban lézengő gyalogság? - mire azt a meglepő választ nyertem, hogy azok horvátok; meglepőnek mondom e választ azért, mert el nem képzelhettem, hogy ez esetben a még kartácsokkal is elérhető távolságból néhány ágyúlövéssel miért nem ugrasztja szét azt az egész embergomolyt. - És midőn e fölötti bámulatomat egyenesen ki is nyilatkoztattam: azt a fölvilágosítást adta az ütegparancsnok, hogy nem lövöldöztetheti szét azokat a horvátokat, mert Ivánka őrnagy úr átment a bán táborába parlamentirozni s ennek következtében itt fegyverszünet állott be. Hogy a nevezett őrnagy kinek a megbízásából s mi czélból vagy mely irányban értekezni ment át a horvát táborba, arról a tiszt közelebbi fölvilágosítást nem tudott adni; én tehát visszatértem a főparancsnoksághoz, a hol a tényállásról bemondott jelentésem szintén meglepetéssel találkozott. Nem is volt alkalmam az ott irányadó körökben sem akkor, sem a csakhamar bekövetkezett fordulat alatt, ez eset lényege iránt világosabban tájékozódni; csak azt tudom bizonyosan, hogy e napon délután Ivánka kétszer lépett az ellenféllel értekezésbe, és hogy második ízben a horvát táborban letartóztatták volna; másnap pedig a bán általa küldötte el Mógához intézett hivatalos 90