Demeter Zsófia: A pákozdi győzelem. Dunántúli védelmi hadművelet: 1848. szeptember 29–október 7. – Szent István Király Múzeum közleményei: B sorozat 48. (1998)

III. A győztes sereg visszavonulási parancsot kap. Fegyvernyugvás. Félreértések. Érkezés Martonvásárra. Miután az ellenséget e nap háromszor megszalasztottuk, mi volt természetesb, mint azt reménylenünk, hogy öt üldözőbe veendjük, s még az nap Sz. Fejérvárba bevonulandunk, azonban nagy bámulatunkra vissza vonulási parancs Ion kiadva, mert négy napi fegyvernyugvás köttetett; - ki által? és miért köttetett? azt e helyütt nem vizsgálom, hanem annyit mondhatok, hogy nagy felingerültséget szült; - hogy oly ütközetek után, melyekben mind a két fél nagy vereséget szenvedett, a halottak eltakarithatása czéljából, fegyvernyugvás helyesen köthető, mindenki belátta; de hogy győzelem után, a győztes fél előnyét fel nem használta, azt senki sem helyeslette, és hogy ily szép győzelmek után győzők, a legyőzöttek elül vissza vonuljanak, az közmegindulás, botránkozás- és szitkokkal fogadtatott. Még egy szerencsétlen eseményt, mely mai napig sincs felvilágosítva; megemlitni annyival inkább szükségesnek vélek, minthogy kívülem alig van ember, ki oly hiteles előadást tehetne; értem a honvédekre mi általunk tagadhatlanul tett tüzelést; - a dolog igy történt: midőn a második honvédlovas üteg a helyéből kimozdult, annak parancsnoka Makk József az első, és második számú ágyuját a pákozdi szőllőhegy végén, az országút két oldalán azon paranccsal helyezé el, hogy a visszavonulást fedezze, s ha az összes tábor elvonult, mi is induljunk meg, csatlakozzunk a többiekhez, hozzá tévé, hogy ez itt csak tábori szokás, mert fegyvernyugvás levén kötve, a dolog működésre úgy sem kerülend, a nem várt csatára azonban a tábor vissza fog fordulni, s bennünket megmenteni. - Én az első ágyúnál szolgáltam, s a jobb oldalon voltam elhelyezve; midőn a tábor legnagyobb része mind elvonult, jött még vagy 10-20 huszár; én a vezetőt kérdeztem, vannak e még hátra visszavonulandók, avagy ők-e az utolsók? mire az pajzánság- vagy tréfából azt válaszolta, hogy ők már az utolsók, hanem bezzeg nyomukban vannak a horvátok, azért a mint mutatják magukat, derekasan tüzeljünk reájuk; minthogy ezt egész komolysággal mondta, nem volt okom szavaiban kétkedni; - megjegyzendő, hogy ekkor már az idő oly homályos volt, hogy a színeket nem lehetett megkülönböztetni; - alig mentek el a huszárok e két ágyú között, előttünk a domb élén egy katonai csapat jelent meg, mi volt természetesb, mint azt gondolnom, hogy horvátokból áll, minélfogva az ágyút elsütettem, miben a másik ágyú utánzott, valamint a Prinz von Preusenbeliek szinte tüzelni kezdtek; - mig azonban újra töltöttünk, magyar nyelven lármát, s hogy ne lőjjünk! kiabálásokat hallottunk, mire többet nem is lőttünk; - de szerencsénkre vagy 24 sebesülésnél több nem történt; - beszéd közben kiviláglott, hogy a másik pákozdi szollőbe elhelyezett század nem kapván semmi rendeletet, csak magától jött vissza s kivánt a táborhoz csatlakozni; említés nélkül nem hagyhatom, hogy ezek közt volt György öcsém is. Ezen eseményt kiderítni annyival inkább szükségesnek láttam, miután nem régiben egy hírlapban azt olvastam, hogy a pákozdi fegyvernyugvást megkötni mi reánk annál nagyobb kényszerűség volt, mivel a Prinz von Preusen ezred katonái, és honvédek közt, a pákozdi ütközet alatt, véres verekedés, és összeütközés történt. ." ; 85