Demeter Zsófia: A pákozdi győzelem. Dunántúli védelmi hadművelet: 1848. szeptember 29–október 7. – Szent István Király Múzeum közleményei: B sorozat 48. (1998)

egy órai szünidő állt be, hanem láttuk, hogy a kereszt körül a horvátok tömeget kezdenek képezni; midőn már tervük szerint alakitva voltak s jobb felünk ellen megindultak, és pedig, mint a köztünk levő szakértők mondák, az ágyúinknak rohammal leendő elfoglalására. Midőn a fele utón voltak az ellenük egyenes vonalban levő ágyuk lőni kezdtek és pedig oly sikerrel, hogy többen már hátráltak, ekkor Jellacsics hátulról közibök lövetvén, szegényeket előre hajtotta, igy tehát oly közel jöttek, hogy mi az országút másik felén lévők, őket szinte elérhettük, nem késtünk tehát, s őket ismét is oly sikerrel lőttük, hogy nem állthatván ki működéseinket rendetlen szaladással részint vissza, részint a szőllökbe menekültek, sok holttal megrakva hagyván el a három szög alakú csatatért. Ez volt e nap a horvátok második verettése, mi őket nem üldözvén, a táborban mozgás kezdődött. Ismét szünidő állott be, és pedig az előbbinél jóval hosszabb, mely alatt Jellacsics a harmadik támadást rendezte. Egyszerre láttuk, hogy a szolid mentében egy igen hosszú hadoszlop tart, és közeledik felénk; - a czélt könnyű volt belátni, tudnillik a jobb oldalunkat akarta felülről megtámadni, a baloldalra vetni, s valamennyünket a tóhoz leszoritni, s igy vagy megadás, vagy a tóba fulladásra kényszeritni; midőn már felénk jól közeledett, Moga fő parancsnok és tábornok az első honvéd zászlóalj egyik századát kiküldte ellene, midőn ez megindult, az összes tábor felkiáltott: no legények jól viseljétek magatokat! éljenek! ezek tehát szembe mentek a jövőkkel, s felhúzott puskákkal egymáshoz majdnem ötven lépésnyire közeledtek a nélkül, hogy egy puska lövés tétetett volna, mire csak edzett katonák képesek, megjegyzendő, hogy ezen horvát hadoszlop végvidéki katonákból állót, kik Olaszországban már sokat próbáltak; - a tüzelés elkezdetvén, a mieink közül csak néhányan lőnek megsebesítve, e közben azonban mindig előbbre jővén a hozzájuk közelebb eső ágyuk a tüzelést meg kezdették, midőn pedig mi, kik az országút balfelén voltunk, hogy őket mi is elérhetjük, szinte tüzeléshez fogtunk, s igy a horvátok homlokegyenest puskák, oldalról pedig ágyuk által lövettetvén nagy károkat szenvedtek; midőn a mi ütegünk javában működött, hozzánk nyargalt Holcse tábornok, s a tüzeléstől ezen szavakkal német nyelven: - ne löjjenek, mit Makk is ismételt, eltiltott; erre mi eleinte megdöbbentünk, de nem sokára elkiáltám magamat: de pajtások! a meddig az ellenséget érhetjük, tüzeljünk, s folytattuk a tüzelést, erre Holcse azt monda: ne löjjenek, s ne tegyék ki parancsnokukat a legnagyobb felelősségnek, hanem minket nem volt képes semmi parancs feltartóztatni, s a mint birtuk működtünk, a siker az lőn, hogy a horvátok kisebb, nagyobb rendben vissza szaladtak; - igy tehát e nap háromszor vertük vissza az ellenséget. Ez a pákozdi nap története, melyről mint résztvevő, és tanú kezeskedhetem, s mondhatom hogy ettől lényegesen eltérő néhány leírást nagy boszusággal olvastam; hogy a pákozdi ütközetben a tüzérség vitte a legfőbb, és döntő szerepet, eddig senki sem vonta kétségbe. 84