Fitz Jenő: Gorsium Herculia - Szent István Király Múzeum közleményei. B. sorozat 46. (Székesfehérvár, 1996)
A település és története
tekben (például az ókeresztény bazilikákban, a cardo maximus lakóházaiban) ezek már nem fordulnak elő - a múlt felszámolása az első építési periódussal befejeződhetett. Ez a megfigyelés megerősíti a rétegekből levonható következtetéseket, amelyek a városfalak felépítését az első periódusra keltezik: a város nyugati oldalán, ahol a magas vízállás miatt a XI. század elején a falakat nem tudták a székesfehérvári építkezések számára elhordani, az alapokban igen sok faragott kő került elő. A városfal viszonylag nem nagy területet fogott közre: nyugat, észak és kelet irányban nem lépte túl az I. századi katonai tábor méreteit, azt csak a déli oldalon bővítette, de itt sem vette figyelembe Gorsium El. századi kiterjedését. A mintegy öt hektár falakkal védett területet már Nagy Konstantin korától (a IV. század második negyedétől) minden oldalon terjedelmes városnegyedek vették körül. Ezeket az egykori vicus területén kialakult déli városnegyed és a keleti oldalon, a decumanus maximus külső szakaszán feltárt házak kivételével egyelőre csak felszíni nyomok alapján ismerjük. Herculia legnagyobb kiteijedését a 378-ig terjedő virágkorában érte el, amikor a lakott terület mintegy 45 hektárra becsülhető. A város történetében a 378. évi hadrianopolisi (Edime, Törökország európai részén) csatavesztés hozott fordulatot. A megrendült határvédelem és a provinciába betelepített hunalán-gót elemek véget vetettek a korábbi közbiztonságnak. A falakon kívüli városrészek lakói elhagyták otthonaikat, és - ha nem menekültek nyugatra - a falakon belülre húzódtak. A következő évtizedekben a városfal tövében számtalan új lakóház jött létre, amelyeket kő- és téglatörmelékekből hordtak össze. A déli városrész házaiban ekkor szűnt meg az élet, helyükön a következő időszakban temető alakult ki, amelyet egy kisebb (talán máshonnan idemenekült) közösség fél évszázadon át használt. Valószínűnek látszik, hogy a II. épület középső, apszisos helyisége, amelybe nem temetkeztek, ebben az időben temetőkápolna céljaira szolgált. A városi lakosság száma újabb és újabb menekültekkel az V. század elejére erősen megnövekedett. Ebből az időszakból való a Bazilika I (III. épület) fehér márvány oltára és az oltárhoz tartozó korlát, továbbá a téglából épült kis keresztelőmedence, amelynek analógiáit Dalmatiából és Noricumból ismerjük. A korábbi középületekben talált téglából épített kádak, medencék éppen úgy ipari tevékenységre vetnek fényt, mint a cardo maximus lakóházaiban talált primitív műhelyek. A város történetéről az V. századtól kezdve egyre kevesebbet tudunk. A margittelepi temetőbe körülbelül 430-ig temetkeztek, addig, amig a rómaiak az egykori Valeria provincia területét a hunoknak át nem engedték. A város zsúfoltsága erre az időre már nyilván megszűnt, de teljes elnéptelenedés nem következett el. Az V. század közepéről egy másik temetőt ismerünk a délkeleti saroktorony közelében, amelynek téglasírjai a római kori népesség továbbélése mellett szólnak, a sírmellékletek azonban már egy barbár világot szolgáló ipar termékei. A későbbi temetők már a városfalakon belül jöttek létre. A palatium területén talált germán sírok az V. századi germán népek valamelyikének (szkirek? keleti gótok? szvébek?) jelenlétére mutatnak. A város délkeleti részében, az egykori templom körzetében és az /. ókeresztény bazilika (III. épület) körül kialakult temetőtől már avarkoriak. Az avar kori sírok mellett és fölött az utóbbiban középkori elhúnytak feküdtek, a temetőt megszakítás nélkül használták a honfoglalás után is, a XVI. századi török háborúkig. Az utóbbi temető alapján annyi kétségtelen, hogy az 20
