Szent István és Székesfehérvár. – Szent István Király Múzeum közleményei, B sorozat 43. (1996)

amelyet 1938 folyamán többször megismételtek - és amelyet a Pátzay-szobor esetében is alkalmaztak -, mint módszer ugyancsak utal arra, hogy amikor a mű helyét az egészen belül nem az építészet felől, nem a művészeti törvények szellemében keresik, akkor a köznapi gyakorlatnak igen kisipari jellegű praktikáival kell azt meghatározni. A próbák végül azt mutatták, hogy a tervezett, elképzelt helyek egyike sem megfelelő, mert a szobor méreteinél fogva kisebb téren nyomasztólag hat, másutt a környezet sokféle eleme miatt nem kaphat róla a néző zavartalan képet. 1938 tavaszán a Székesfehérvári Friss Újságban Marosi Arnold fejtette ki véleményét: "Egyetlen megfelelő helye lenne a Megyeház előtti ligetben, mert ... olyan hely kell, ahol minden oldalról látható.". Az újabb próbák igazolják Marosi elképzelését, és végül a tizes huszárok vezetőjével is sikerül megállapodni a helycserében. A végleges elhelyezést tehát Marosi Arnoldnak köszönhetjük. Az elég nagyméretű tér, amely egységes építészeti jellegével egy darab itt felejtett XIX. század, kitűnő keretet nyújt az archaizáló stíluselemeket is használó szobornak. Annak agresszív erejét jól ellensúlyozza a kissé nehézkes, klasszicista megyeháza, nyerseségét és durvaságát pedig enyhíti a háttér növényi környezete. A helycsere tette lehetővé a Pátzay-szobor bravúros felállítási módját, a városháza előtti téren. E nagyméretű, szabálytalan térségnek nem az emlékművek szempontjából általában számbajöhető közepét, vagy valamelyik kiöblösödését választották, hanem éppen legszokatlanabb pontját. A városháza épületének tizenkét tengelyes, egyenletes ritmusú homlokzata előtt, az erőteljes plasztikájú, barokk kapuzat ellenpontjaként, még az Arany János utca torkolatára is utalva jelenik meg a lovas a néző előtt. Ahogyan tiszta, éles körvonalai kirajzolódnak a homlokzat könnyed arabeszkjei előtt - az valódi szobrászi telitalálat, ritka bravúr, s vele maga a szobor is gazdagabb lett, mind belső formáiban, mind saját terében. Ami az elhelyezést illeti, e szempontból az ünnepi év folyamán felállított valamennyi plasztika rendkívül sikerültnek mondható, még ott is, ahol maga a mű egyéb kvalitással nem dicsekedhet. Valamennyinek alkotója, talán csak Medgyessy kivétel itt, a "római iskolához" tartozott, vagy legalább szellemében, stílusában közel állt annak neoklasszicizmusához. Természetes, hogy ezeket az állami költségvetésből fedezett, fontos megbízásokat éppen a hivatalos irányzat képviselői kapták. Műveikben, a Szent István emlékműhöz hasonlóan, ki lehet mutatni azokat a korszak által szentesített és igényelt közhelyeket, frázisokat, amelyekből összeállították őket. Medgyessy itt is kivétel, kút-reliefjének kavargó tömege és erőteljes plasztikai formái, az egész kompozíció tiszta és életteli jellege magasan a többi munka fölé emeli. Ám bármennyire átlagosak, közhelyszerűek, klisé jellegűek voltak is a felállított szobrok, elhelyezésük, térbe-térre helyezésük korántsem volt ilyen. Mindegyik esetében a "történeti" és művészi szempontok szerencsés összehangolását, a környezet intuitív átélését érezhetjük. Leginkább érvényes ez Ohmann Béla Kálmáncsehi-szobrára, mely-65