Szent István és Székesfehérvár. – Szent István Király Múzeum közleményei, B sorozat 43. (1996)

mi; elhelyezése viszont az utcavonalak metszéspontjában, félig az Anna kápolna felé fordulva - szinte tökéletes. Ugyanennek a térségnek másik, szimmetrikusan elhelyezkedő beszögellésében Lux Elek Szent Imréje állt (eltávolítása után újra felállítva 1991-ben); ha az Ohmann-szobor bravúrját nem is lehet megismételni, a merev, élettelen plasztikát a mögötte húzódó öreg ház és a növényzet kellemesebbé tette. Erdey Dezső Varkocs Györgyöt ábrázoló plasztikája az egykori budai kapu helyére, egy apró terecskére, lapos vízmedence fölé került. Pontosan akkora helyre, amekkorát be tud tölteni. Lux Elek Watthayja pedig olyan, mintha nem is "elhelyezték" volna, egyszerűen csak leállították a várfal mentén, melyet maga is védett egykor. Az egyenletes ritmusú, időmosta kváderek, a régi századok történelmi atmoszféráját sugározzák a várkapitány alakjára. A felállított szobrok hibátlan elhelyezése csak részben a szobrászok érdeme, akik jól bele tudtak illeszkedni a középkori eredetű barokk kisváros utca- és térrendszerébe. Jelentős szerepet játszott ebben a nagytekintélyű, nagy feszültségű és befolyásos művészettörténész is, aki nem csak a Szent István szoborbizottság tagja volt, hanem az ünnepi év művészeti vonatkozású eseményeinek, programjának is egyik szellemi atyja: Gerevich Tibor. A gyakran jelentéktelen, vagy rossz szobrok rafinált és egyben oly természetesnek ható elhelyezése, plasztikai erényeinek hatásos kiemelése, vagy éppen ellenkezőleg, hibáik, előnytelen vonásaik ravasz elrejtése, észrevétlen eltüntetése mögött minden esetben az ő hatalmas tudását, tapasztalatát és elsősorban a régi olasz művészet példáinak inspirációját érzékelhetjük. A szobrokat, Sidlóé kivételével 1938. május 19-én, a város török alóli felszabadulásának ünnepén adták át a nyilvánosságnak. A Szent István emléket pedig ugyanez év augusztus 18-án, a jubileumi országgyűlés, illetve a Romkert felavatás napján. Az az óriási és bonyolult ceremónia, amely ezen a napon lezajlott és végül a Szent István-szobor előtt végetért, magyar ruhás előkelőségeivel, kócsagtollal, tigrisbőr általvetővel díszített testőreivel ugyanabba az anakronisztikus világba tartozott, mint Sidló művének "történelmi" ízű formája. A város közönsége átvette a művet és megállapíthatta, hogy nem csapták be, azt kapta, amit várt. "Megállapítható - írta a Székesfehérvári Friss Újság -, hogy a szobor kitűnően sikerült, az valóságos remekmű és a város nagy értéket nyert ezzel az új, bronzba öntött szoborművel." Egy jubileumi kiadvány (Székesfehérvár ünnepi éve -1938) szerint: "az első benyomás: a tökéletes összhang, az erő és arány elemezhetetlen szépsége. Ló és lovas egy test, mint ahogy a külföldi krónikák írták az ősmagyar lovasokról. Az erő kőbefaragott (sic!) drámai költeménye ez a szobor: a küldetett ember hitből sarjadt erejét hirdeti. Ez a férfi népet gyúr át, sorsokat morzsol össze... Dzsingisz kán volna, ha a kereszt nem merevítené át szentté ... Ez valóban a m a g y a r Szent István.". Ebben az interpretálásban, alig egy évvel a fenyegető háború kitörése előtt, a fegyverkező Európában Sidló alakja maga is fenyegető jelképpé válik, a "népeket átgyúró", "sorsokat összemorzsoló" hatalom agresszív jelképévé. És ehhez már csak azt 66