Szent István és Székesfehérvár. – Szent István Király Múzeum közleményei, B sorozat 43. (1996)

már 1894-ben, egy országgyűlési határozatban felvetődött, de megvalósítását halasztgatták, majd a háború közbejöttével el is felejtették. Az ötlet újjáélesztésében fontos szerepe volt Marosi Arnold múzeumigazgatónak és a Múzeum Egyesületnek, amely először 1930-ban, a Szent Imre-ünnepségek alkalmával, majd 1932. májusi közgyűlésén foglalkozott a tervvel. A polgármestertől átiratukra azonban azt a választ kapták, hogy "Székesfehérvár városa a felállítandó Szent István-szobor költségeinek pénzbeli alapjáról gondoskodni nem lesz képes, más tekintetben azonban minden alkalmat megragad, hogy a magyar királyi kormányt, az egyházi főhatóságot, a hercegprímás őeminenciáját a gondolatnak megnyerje". Az anyagi feltételeket végül is Hóman Bálint kultuszminiszter, Fejér megyei országgyűlési képviselő segítségével biztosították, aki a parlamentben e célra 80 000 pengőt szavaztatott meg. A szobor elkészítésével 1937 elején Sidló Ferencet bízták meg, s ugyanekkor megalakult a szoborbizottság is, kétharmad részben politikusokból és közéleti személyiségekből, de tagja volt Gerevich Tibor és Hekler Antal is. A feladat az alábbi követelményeket állította a szobrász elé: műve lovasszobor legyen, mellékalakok és reliefek nélkül, másfélszeres életnagyságban, egyszerű vörösmárvány talapzaton. Amikor a megbízás hangsúlyozta, hogy "a mű mellékalakok és reliefek nélkül" készüljön, tudatosan szembehelyezkedett a régebbi emlékmű-koncepcióval, amely e járulékokat még elengedhetetlennek tartotta. E korábbi típus jellegzetes példája Stróbl Alajosnak a budai várban álló Szent Istvánja, mely, ha mellékalakokkal nincs is telezsúfolva, óriási, külön épületnek is beillő, reliefekkel díszített, „neobizánci" talapzaton áll, oroszlánok őrizetében, és olyan roskadásig megrakva a „korabeli" rekvizítumokkal, mint egy operai hős. Sidló alkotása - a maga eléggé szerencsésen megválasztott léptékével, leegyszerűsített koncepciójával - a harmincas években kiérlelt új emléktípusnak igényeit elégítette ki, akárcsak Pásztor János 1937-es Rákóczija, vagy Petri Pick Lajos Huszáremléke. Egy típushoz igazodott, de hozzá nem tett semmit, sem újat, sem többet, s ha részletformáiban különbözik is említett rokonaitól, a szellem ugyanaz. A Fejér megyei Napló 1937 decemberében interjút készített Sidlóval. Az újságíró kérdésére, hogy mi kívánt kifejezni Szent István figurájával, a szobrász válasza így hangzott: "Szent István mondhatnám emberfelettivé nőtt egyéniségét, a jövőbe látó, a jövőt építő géniusznak a hajthatatlan akaratát... Mindezt igyekeztem megszólaltatni az alak tartásában, mozgásában és a fej kifejezésében. Lényegnek... tartom a típust... Szent István a tiszta ázsiai faji típus megjelenítője. Alig egy hónappal később, Csitáry G. Emil székesfehérvári polgármester e szavakkal nyitotta meg az ünnepi évet: „Szent István királya, papja, prófétája népének, akinek hitéből, önfeláldozó munkájából milliókhoz árad élet... kezében keményen csillog a kard, a nagy hadvezér félelmetes erővel sújtani tudó, hódító kardja, az ezeréves, dicső magyar kard." A szobrász és a városatya szavai tökéletesen összecsengenek. De összecseng a szobor és Csitáry polgármester politikai szónoklata is. Az interjúban elhangzott lelkes szólamok után, Sidló 60