Szent István és Székesfehérvár. – Szent István Király Múzeum közleményei, B sorozat 43. (1996)

a műben sem tudott elszakadni a szólamoktól, plasztikai nyelvében sem a közhelyektől. Szent Istvánja egy ünnepi beszéd pontos illusztrációja, benne van a „király, a próféta", benne a „nagy hadvezér", még ha kezében kard helyett kereszt csillog is. A leszegett fejű paripán ülő, jobbjában keresztet tartó, koronát és palástot viselő uralkodó "elszánt, kemény tekintettel" figyel előre. Fejét valóban "az ázsiai faji típus"-hoz igazította a szobrász. Nem csupán tekintetében, arckifejezésében, de plasztikai formáiban is van valami erőszakosság, a belső nagyságot és a szobrászi monumentalitást darabossággal helyettesítő üresség és nyerseség, frázispufogtatás. Nem tudjuk pontosan, milyen körülmények között és miért esett a választás a Szent István-szobor esetében éppen Sidlóra, de az világosan látszik, hogy művészete nagyon megfelelt a feladatnak, mint ahogyan egyénisége is annak a képnek, amelyet a korszak társadalma alkotott magának, a „művészről". A megbízás elnyerésekor Sidló már országosan ismert, sokat foglalkoztatott szobrász, nem is fiatal, a Képzőművészeti Főiskola tanára, a Horthy által alapított Corvin-koszorú tulajdonosa. Számos emlékműve áll: Kalocsán és Pécsett hősi emlékek, Szegeden Nagy Lajos, Hunyadi János és Kapisztrán János szobrai, Budapesten a Mátyás-templomban Árpádházi Margit, az Országos Levéltár épületét pedig a "Honfoglalás" és a "Csodaszarvas" domborműveivel díszíti. Valamennyire jellemző az a nyers és propagandisztikus hangvétel, amely a székesfehérvári Szent Istvánt jellemzi. Néhány kisebb méretű alkotása, köztéren álló figurája (például a Danaidák-kútja Budapesten) tartózkodóbb, klasszicizálóbb, érzékenyebb. A Fejér megyei Napló 1937 márciusában "A Szent István szobor mestere" címmel hosszabb cikket közölt Sidlóról. A lelkes újságíró szakmai frázisai mögött, a szobrász portréjában a rendszer által kialakított, hivatalos kép rajzolódik ki, egy lényegében kispolgári ideál: milyen legyen a művész? „O maga szép szál legény, sovány arcán beszédes szemek néznek a világba. Külsőleg nem tüntet a bohémséggel, de szereti a nyitott gallérú inget és feleslegesnek tartja a nyakravalót! Megfontolt, higgadt beszédű férfiú." Továbbá: "Igazi művészvér, igazi művészi vérmérséklettel. Széles látókörű, mélyen gondolkodó és magasan szárnyalni tudó művész ő, aki minden művét intuícióval, a maga művészi lelke szemüvegén (sic!) át nézve alkotja meg. Nem tartozik szélsőséges művészi iskolákhoz, múló divatoknak vagy kétes impresszióknak irányzatát ő nem követte soha." Vagyis: az "igazi művész" külsejében, viselkedésében őriz ugyan némi Petőfi-reminiszcenciát („sovány arcán beszédes szemek", „feleslegesnek tartja a nyakravalót"), de egyébként maga a megbízható átlag, a középszerűség mintaképe. Ez a biztosíték arra, hogy műve is megfeleljen majd a társadalom kívánalmainak. Az eddigiekből is kitűnik talán, milyen tényezők befolyásolhatták, irányíthatták választásukban a megrendelőket. Bizonyos, hogy ha nem Sidlót jelölik, megtalálták volna másban azt a művészt, aki ugyancsak elég tekintélyes, eléggé ismert és kipróbált, eléggé középszerű 61