Szent István és Székesfehérvár. – Szent István Király Múzeum közleményei, B sorozat 43. (1996)

Lukács László Szent István király a néphagyományban Első, szent királyunk emlékét századokon át őrizte az európai néphagyomány. Nevével, tetteivel vagy a személyéhez kapcsolt cselekedetekkel gyakran találkozhatunk az orosz, lengyel, szlovák, morva, szlovén, horvát, szerb, román, német és skót történeti mondákban, krónikákban.1

Az európai folklórkincs által őrzött Szent István képnél sokkal gazdagabb és árnyaltabb a magyar néphagyomány Szent István alakja. Államalapító, egyházszerető királyunk életében és a halálát követő évtizedekben a pogánysághoz, az ősi magyar hitvilághoz ragaszkodó tömegek körében nem volt népszerű. Eletében és közvetlenül halála után népmondák aligha keletkezhettek róla. Az 1083-ban szentté avatott királynak azonban ezer esztendőn át igen erős volt az egyházi hagyományból, a rá vonatkozó legendákból szétsugárzó tisztelete. A későbbi királyok és a nemesség is gondosan ápolta az államszervező király személyéhez, cselekedeteihez, törvényeihez és a magyar koronához kapcsolódó hagyományokat. Szent István hivatalos, nemzeti, egyházi tisztelete alakította ki és táplálta a rá vonatkozó néphagyományokat. Neve, tettei, a külső és a belső ellenséggel, a pogánysággal folytatott harcai nem csupán középkori legendáinkban, krónikáinkban, történeti énekeinkben, hanem történeti mondáinkban is szerepelnek. Szent István király alakját így mutatta be az 1280 körül keletkezett verses história ismeretlen szerzője:2 A királyok, ha meghalnak, bevégzik uralmukat, meg nem őrzik a hatalmat s felséget a hant alatt. Ám e szent, mihelyt bevégzé a földi uralkodást, örök dicsőségben kezdé újfent a királykodást. Az ifjúkor küszöbére érkezett szeplőtelen, majd a férfikorba lépve nagy s dicső lett hirtelen. Terjedt híre szerteszéjjel, nyert zengő dicséretet: harcban sosem érte szégyen, 30