Íme az én népem. – Szent István Király Múzeum közleményei: B sorozat 40. (1995)

94 amelyekben a munkavégzést közös mulatság is kíséri, amely többnyire vele együtt, egy időben zajlik le. Szentkirályszabadján, e középkori eredetű, Veszprémtől 10 km-re lévő községben az utóbbi munkák közé tartozott a kukoricafosztás, tollfosztás és a disznóölés, amelyeknek alkalmai meghatározott időhöz kötődtek. Kukoricafosztás/* akkor került sor, amikor ősszel, a letört kukoricacsöveket beszállították az udvarokba. A fosztás munkáját asszonyok végezték. A háziakon kívül részt vettek ebben, mint segítők, a szomszédok, akiknek vissza is adták ezt a segítséget. Rajtuk kívül itt voltak azok is, akik a kukoricát résziben megkapálták, de olyanokat is hívogattak, akiknek nem volt kukoricája. Ez a munkaalkalom jó lehetőséget adott a beszélgetésre, a faluban történtek megvitatására és a tréfálkozásra. Asszonyokon kívül lányok is tevékenykedtek itt. Legények csak akkor jelentek meg, amikor a felfonásban kellett segíteni. Késő őszi és téli estéken volt a tollfosztó. Ide is szomszédokat, jó barátokat hívtak meg. Ez is női munka volt. Résztvevői általában a közelben laktak. Mivel késő estig dolgoztak, igyekeztek mielőbb hazaérni. Többnyire hét órától tizenegy óráig voltak együtt. A háziak kiürítettek egy helyiséget, amelynek közepére hosszú asztalt helyeztek, s erre tették a tollat. Az asztal körül a fosztóknak kötött ülésrendje volt. Az asztal végén a bejárattól legtávolabb ültek az öregasszonyok, majd a korosabbak, végül, a bejárathoz legközelebb a fiatalok. Lányok közül csak a már konfirmálkozott nagylányok vehettek részt a munkában. Ez alkalommal is beszélgettek, tréfálkoztak, de előkerültek a mesék és a hiedelemtörténetek is. A lányok a tollfosztós házhoz vonzották a legényeket, akik mindig álarc mögé bújva látogattak el közéjük. Általában harisnyát húztak a fejükre, rossz ruhájukat pedig szalmával vagy pelyvával tömték ki. Ezeket az alakoskodókat tárnáknak - madárijesztő - a szokást tamázásnakhívják. Nagy riadalmat keltettek betoppanásukkal, de ugyanolyan mulatságot is jelentettek ezek a látogatások. Jó lehetőség volt mind a munkára, mind a tréfára a disznóölés és az azt követő d/'sznóto/. Az egész napi kemény munka után a toros asztalhoz ülve megindult a tréfa áradata. Ez volt az az időpont, amikor megkezdődött a tamázás, megjelentek a tamák. Ta/nák legények, lányok, sőt fiatalasszonyok is lehettek. Általában nemükkel ellentétes módon öltöztek fel: a férfiak nőknek, a nők férfiaknak. Ruhájukat szalmával tömték ki, fejükre harisnyát húztak, vagy arcukra álarcot tettek. Ezeknek a látogatásoknak adománygyűjtés volt a célja, amit közösen elfogyasztottak, így részesülvén a disznótorból. Mindig vittek magukkal egy kukoricacsuhéból font kosarat, amibe az adományokat gyűjtötték. Többnyire hurkát, kevés pecsenyét, aszalt szilvát, diót kaptak. Borral is megkínálták őket, amit a helyszínen elfogyasztottak. A fejükre húzott harisnyán keresztül vagy az álarc szájnyílásán szürcsölték ki a pohárból a bort. A legények naponta estefelé valamelyikük szüleinek háza előtt összegyűltek. Valaki közülük mindig tudta, hol van tollfosztó vagy disznóölés, hova érdemes menni. A megbeszélt időpontban aztán :nár maszkosán találkozva indultak el a kiszemelt házhoz. A tamázás szokását a Bakonyban másutt is gyakorolták: például Gyulafirátóton, Szentgálon ugyancsak disznóölés és tollfosztó alkalmával. De ez alkalmakhoz kapcsolódó alakoskodás a magyar nyelvterület más részein is ismert. Munkát nélkülöző szórakozási alkalom volt - elsősorban a fiatalok számára - a farsangi bál, valamint a májusfa állítása utáni táncvigalom. A vigasságok fő szervezői a legények voltak. Zenekart fogadtak, bort is vittek. A résztvevőktől kalapozva vagy