Íme az én népem. – Szent István Király Múzeum közleményei: B sorozat 40. (1995)

95 tányérozva gyűjtötték össze a szükséges pénzösszeget. A zenekar úgynevezett parasztzenekar volt, tagjai a falubeli muzsikálni tudó és szerető férfiakból verbuválódtak. Nemcsak ezekbe a mulatságokba, hanem kisebb lakodalmakba, keresztelői lakomákba {paszita) is hívták őket. LACKÓVITS EMŐKE ATAMÁZÁS A naptári ünnepek jelentős része színjátékszerű szokások egész sorával rendelkezik, azonban a népi dramatikus játékok munkaalkalmakhoz kötődően is megfigyelhetők. A közösen végzett társas munkák alkalmai jó lehetőséget adtak a játékra. Ezek a munkaalkalmak késő ősztől kora tavaszig tartottak. A Bakony és a Balaton-felvidék falvaiban az esetek többségében a maszkos alakoskodásoknak három fő helye volt: a disznótor, a fosztó és a lakodalom. Legáltalánosabbak a disznótor-beli alakoskodások voltak. Ez az egész magyar nyelvterületen általánosnak mondható, s a dramatikus játékok egyszerűbb formái közé tartozik, benne aktívan vagy passzívan a falu egész közössége részt vett. A Bakonyban és a Balaton-felvidéken gyakorolt maszkos alakoskodást tamázásnak, a benne résztvevőket tárnáknak nevezik. A tamák, azaz a maszkokba bújtak töbnyire suhancok vagy legények, esetenként, ritka kivétellel vállalkozó szellemű, merész lányok, esetleg fiatalasszonyok voltak. A szereplők mindig egymástól értesültek a napi esti találkozások alkalmával, az eseményekről. Maszkjaik változatos képet nyújtottak. Többnyire nemükkel ellentétesen öltöztek fel: a nők férfinek,a férfiak nőnek, jól kipirosítva az arcukat. Ruhájuk az esetek többségében szakadt és sokféle volt: nem hiányzott a bundába, kucsmába öltözött, a rongyokba bújtatott és a szalmával, polyvával kitömött gúnyában megjelenő sem. Fejükre rossz harisnyát húztak vagy teljesen elfedő álarcot tettek, amivel egészen felismerhetetlenné váltak. Megjelenésükben az élethűség volt a legfontosabb szempont. Párbeszéd nem vagy alig fordult elő közöttük. Helyette az alkalomnak, a helynek és a személyeknek legmegfelelőbb némajátékot mutattak be, amit leggyakrabban rögtönöztek. Sokszínű, rongyos ruhájuk, felemás lábbelijük önmagában is nevetést váltott ki a háziakból. Távozásukat izgalmas találgatások követték: kik lehettek a maszkosok? - hisz még ivás közben sem fedték fel kilétüket, ugyanis a bort vagy a harisnyán keresztül hörpintették ki, vagy az álarc szájnyílásán szürcsölték be. A disznóölések közös munkáját a disznótorok követték, amikoris az egész napi folyamatos munka után a torosasztalhoz ülve, megindult a tréfa áradata. Ez volt az az időpont, amikor megjelentek a tamák: Szentkirályszabadján, Gyulafirátóton, Szentgálon karjukon vitt fonott karkosárral, Bazsiban pedig kezükben tepsivel érkeztek meg. Nem szóltak, csak addig mutogattak, amig a gazdaasszony hurkát, kolbászt, s kevés pecsnyét adott számukra. Előfordult, hogy a húsféle mellé csemegének aszalt szilvát és diót is kaptak. Mindig megkínálták őket borral, amit a helyszínen elfogyasztottak, míg az élelmet magukkal vitték.