Íme az én népem. – Szent István Király Múzeum közleményei: B sorozat 40. (1995)
73 HARAJI KÁDÁROK 1900-1945 KÖZÖTT Haraj a hajdani Háromszéken, a mai Kovászna megyében, Kézdivásárhelytől 10 km-nyire délkeletre, a temploma falán Szent László legendájának középkori ábrázolását őrző Gelence szomszédságában húzódik meg. Az 1970-es években még 400 lakost számlált. Lakosai között nagy számban voltak mesteremberek, akik egyöntetűen kádármesterséget folytattak. Ma mindössze két kádár található már csak a faluban, mindkettő öreg ember. A hajdani céhes iparosoktól ezek a kádárok sokban különböztek. Itt Harajban ugyanis ellesték egymástól a mesterség fogásait, a tevékenység apáról fiúra szállt. Az ifjú apja mellett sajátította el az ipart, s folytatta önállóan örökébe lépve. A mesterség megtanulásának ez a módja az 1940-es évekig tartott. Fő készítményeik fejődézsák, sóstejnek való faedények és különféle csebrek voltak. Áruikat rendszeresen a kézdivásárhelyi és a kovásznai piacon árusították. Ezek azonban kisebb üzletek voltak csak. Az igazi, nagy eladási lehetőség a három napos bukaresti vásár volt minden esztendőben. Erre az alkalomra nagyon készültek a falu mesterei. Annyi faedényt tartalékoltak, hogy egy úgynevezett kóberes szekér megteljen vele. A megrakott szekérrel a vásár kezdete előtt 3-4 nappal el kellett indulniok, hogy időben megérkezzenek. Tíz napot vett igénybe az út oda-vissza. Ha valaki egyedül ment, meglehetősen fárasztó volt, ugyanis csak akkor pihenhetett, amikor 3 óránként enni adott a lovaknak. Mindössze annyi pihenőidő volt, amig a lovak ettek. Azonban ha ketten vagy többen indultak egyszerre útnak, akkor felváltva hajtottak és aludtak. Amig az egyik hajtott, addig a vele menő társa, vagy a többiek, szunyókáltak. így váltották egymást mindaddig, amíg Bukarestbe érkeztek. A bukaresti vásáron nagyon keresettek voltak a haraj i kádárok készítményei. A román vásárlóközönség fenyőfából készült termékeiket előnyben részesítette. A haraj iak eladva a faedényeket, maguk is bevásároltak. Megvették mindazokat, amelyek otthon a háztartásban szükségesek voltak: fűszert, gyümölcsfélét, zöldséget. Ezek a zordabb éghajlatú Háromszéken keresett cikkek voltak, a meleg, déli román vidékeken pedig gazdagon teremtek. 1940-ben szegedi kereskedők mentek Harajba, ahol hordót rendeltek a mesterektől. Ez a megrendelés komoly gondot okozott, ugyanis a haraj i kádárok nem tudtak hordót készíteni, erre eddig nem volt kereslet. A megrendelőket azonban nem utasították vissza. Egy-két mester közülük szász kádárokat keresett fel, akiktől megtanulták a hordókészítést, majd hazamenve fokozatosan a többiek is ellesték tőlük. 1940-1944 között rendeletet hoztak, hogy Kézdivásárhelyen, Kovásznán csak olyan mesterek árulhatnak, akik iparengedéllyel rendelkeznek. 1920-tól 1940-ig soha senki ezt az okmányt nem kérte, a mestereknek nem volt rá szüksége. Az iparosoknak a kovásznai Ipartestületnél kellett mestervizsgára jelentkezni. A vizsgadíj 2 pengő volt. A vizsga idejéig ideiglenes árusítási engedélyt kaptak. Eleinte senki nem vette komolyan a mestervizsga-kötelezettséget. Egy idő után, mivel nem vizsgáztak le, bevonták tőlük az ideiglenes árusítási engedélyt. Titokban ugyan különböző mellékutcákban továbbra is árultak, de ezt nem tekintették végleges megoldásnak. A vizsgára újból jelentkezők Budapestről kaptak tankönyvet, amely elsősorban az iparosokra és az iparűzésre vonatkozó jogszabályokat tartalmazta. Vizsga előtt Kézdivásárhelyen egy napos felkészítőt is tartottak, a haraji mestereknek ugyanis itt kellett vizsgázniuk. A vizsgáztatók Sepsiszentgyörgyről érkeztek. Emberségüket elismeréssel emlegetik.
