Íme az én népem. – Szent István Király Múzeum közleményei: B sorozat 40. (1995)

63 kebb hazájuk, a gyimesi csángó közösségek csak lassúágiaknak nevezték őket, hisz a telep közelében folyik a Lassúág. A „lentiek", a székely falvakban lakók pedig Gyertyánosnak hívják a települést, amely nyelvjárásuk szerint „ortoványon" (irtás) fekszik. 1935-ben a gyimesi csángó falvakból költözött ide két család, akik egy ügyvéd segítségével a területen havast vásároltak. Az első telepeseket 1942-ben, majd 1944-ben újabb családok követték Gyimesfelsőlokról, Gyimesközéplokról, Hidegségről, Setétpatakáról. Ezzel a település, az új honfoglalás lezárult. Akik erre a mostoha, kemény helyre jöttek, azok a tarthatatlan szegénység elől menekültek. Kicsinyke volt számukra otthon a föld, a gyermek pedig sok. Nem számított ritkaságszámba menőnek a szapora és gyakori gyermekáldás, 8-12 gyermek sem. Az új területen a nagy családok számára lehetőség volt az állattartásra és a fakitermelésre - erdőlésre -egyaránt. A térség erdeinek fáit a lenti falubeliek vágták ki, s vitték be az esztelneki fűrésztelepekre. Többségben esztelnekiek és bélafalviak voltak itt földtulajdonosok, akik örvendtek, hogy megszabadulhattak a számukra csaknem ismeretlen, csupa bokor földtől. Az új tulajdonosok így olcsón hozzájuthattak a területhez. Eleinte a dús aljnövényzettől járni is alig tudtak. Kemény, kitartó és türelmes munkával törték fel a területet, hányták szét, egyengették el a földet, irtották a fogyni nehezen akaró bokrokat. Utána trágyázni is kellett, hogy a föld teremjen valamit. Általában burgonyát termesztettek. Csak az volt a baj, hogy a rendkívül hűvös éghajlat miatt alig ért be valami. A tél itt szinte hat hónapig eltart. Az erdőkben pedig az utóbbi évtizedekben nagyon elszaporodtak a vadak -„vadas hely"- mondják az esztelnekiek - amelyek nem kímélték sem a növényt, sem az állatot. A termést (burgonya) a vaddisznók, az állatokat a medvék dézsmálták. Ami mégis jövedelmező volt, megélhetést biztosított az itt élők számára, az az állattartás volt. A nagy, kiterjedt legelőket kerítéssel vették körül. A kerítések egészen az erdőig nyúltak fel. Ezeken belül legelt a ló, a szarvasmarha és a disznó. A kerítésen kívül csak a baromfi, a majorság: pulykák, tyúkok merészkedtek. Az itt élőknek mindenhez érteniök kellett, hisz nem mehettek mindennel a faluba. Itt születtek a gyermekek, gyakran 10-13 is egy családban, s többségüket fel is nevelték. Az esztelneki plébános még a legutóbbi időkben is csak keresztelni és temetni járt fel hozzájuk. Télen szinte megközelíthetetlenekké váltak a nagy hóban, amely „akkora, hogy mozogni is alig lehet benne." Orvoshoz csak nagy szükségben fordultak. Emlegettek egy fiatal lányt, sírja az erdő melletti kicsi temetőben található, aki 22 esztendősen halt meg gombamérgezésben, mert hiába igyekeztek a szekérrel a falu felé, túl hosszú volt az út és nagyon nehéz: vízmosásban, kövek között. Akik itt megtelepedtek, maguk építették „rótták össze" fenyőfából a házakat még az 1970-es években is. A telket étetnek nevezik, a házat bennvalónak. Úgy építkeztek, hogy a házak és a gazdasági épületek a telek legmegfelelőbb pontjára kerüljenek. Az egyes telkeket egymástól kerítés választotta el, lészakapun lehetett a házakat megközelíteni. A házak belsejében nagy tisztaság és rend uralkodott. Helyenként pedig a bútort: az ágyakat, asztalt és kanapét is a gazda készítette deszkából. Általában két szobából, konyhából és kamrácskából állottak a lakóépületek. Ezekhez csatlakozott a csűrös istálló és a baromfiól. Egyes gazdák még műhelynek való helyiséget is toldottak házukhoz. A gyermekek, ahogy növekedtek, úgy nevelődtek bele minden munkába.