Íme az én népem. – Szent István Király Múzeum közleményei: B sorozat 40. (1995)

64 Ebben a szigorú, kemény életben jutott erejük iskolaépítésre is. Tanítót csak a felépített iskolához kaptak. Maga az iskolaház egy tanteremből és a tanító szobájából állott. Tanítóik között asszony is volt, aki Erdővidékről jött a csángók közé fiatalon, majd innen ment nyugdíjba is. A gyermekek az első négy osztályt itt járták, utána az esztelneki iskolában folytatták a tanulást, falubeli házaknál lakva. Az itt élők számára legnehezebb az üzlet hiánya volt. A faluból csak kenyeret és lisztet kaptak hetente. Ásót, petróleumot, gyufát maguknak kellett valamilyen módon beszerezni. Az 1970-es években a fiatalok közül már többen eljártak távolabbi területekre erdőlni, de ide jöttek haza, a fiatal házasok is itt építettek házat. Esztelneki szóhasználatban a havasi „tellák", a tanyák mégis néptelenedni kezdtek. 1982-ben már csak két ház volt lakott. Az egyikben élő asszony még féltve őrizte ládájában Gyimesből hozott viseletét. A közelmúltban itt életet teremtőkről lassan csak az erdőszéli kicsi temető keresztjeire faragott feliratok árulkodnak. LACKÓVITS EMŐKE III. MESTERSÉGEK A SZÉKESFEHÉRVÁRI VASTUSKÓ A céhes ipar korában a mesterség alapos elsajátításának, sokoldalú szakmai, kulturális és nyelvi ismeretek szerzésének igazi iskolája a legényvándorlás volt. Városi mesterré csak azok a legények válhattak, akik a kötelezően előírt két-öt éves vándorlást teljesítették. Mesterlegényeink vándorútja az osztrák örökös tartományokba, Németországba vezetett, és hozzánk is érkeztek német, cseh, lengyel és horvát vándorlegények. Ipolyi Arnold, a múlt századi művelődéstörténet-írás nagy alakja, elsősorban a legényvándorlás óriási jelentőségét szem előtt tartva a következőket mondta: „Vitathatatlan, hogy a céhek alakulása legalábbis korszakos tény a népek történetében, mint akár a népvándorlások, vagy a keresztes hadjáratok, akár a politikai forradalmak, vagy a hitújítási mozgalmak." A legényvándorlás egyik ránk maradt tárgyi emléke a székesfehérvári vastuskó, amit az István Király Múzeum néprajzi gyűjteménye őriz. Ez egy 132 cm hosszú, átlagosan 15 cm átmérőjű, vaslemezzel borított faág, felül három rövid ágcsonkkal. A vaslemezt négy vaspánttal erősítették a faágra. A vastuskón középen egy igen erős vaspántot találunk, amivel eredeti felállítási helyén a falhoz erősítették. A vaspánt külső felén hatalmas, kör alakú, 11 cm átmérőjű lakat lóg. Nem nyitható, zárszerkezet nélküli lakatutánzat. A vaspántba készítője az 1835-ös évszámot véste. A vastuskó felületét teljes egészében elborítják a belevert, különböző nagyságú, formájú és anyagú kovácsolt szögek. Némelyik szöggel átlyukasztott réz egykrajcárost is vertek rá. A krajcárok között vegyesen magyar és német feliratú is akad. Közülük a legkésőbbi az 1851-ben vert egykrajcáros. Hagyomány szerint az 1842-es évszámú rézpénzt a vándorszínész Petőfi Sándor szögezte a tuskóra, aki az év novemberében a székesfehérvári Pelikán fogadó színháztermében játszotta első szerepét.