Íme az én népem. – Szent István Király Múzeum közleményei: B sorozat 40. (1995)

62 két-három hónaponként ment sósvízért. A kutak környékét kővel rakták ki. Minden kutat egy-egy őr vigyázott, akiket mindhárom faluból a pénzügyőrök (fináncok) jelöltek ki. Addig maradtak csekélyke fizetést is jelentő hivatalukban, amíg egészségileg bírták. Ugyanis csak idős emberek vállalták a kútőrzést - mint például az 1930-as években a sajószentandrási Oláh Ferenc - fiatalok nem. A fináncok bizonyos időszakonként ellenőrizték a kutakat és az őröket is, vigyázva arra, hogy a sósvizet nehogy ipari vagy kereskedelmi célokra használják fel. Ezek kizárólag a községek lakóinak háztartási céljait szolgálták. Az őröknek őrhelye, őrbódéja nem volt, mert csak meghatározott időben tartózkodtak kint, egyébként a kutak zárva voltak. Minden évszakban kizárólag szombat reggeltől délig tartózkodtak a helyszínen az őrök és adtak ki sósvizet. Más időpontokban a kutakat nem lehetett használni. A három sóskutat a három birtokló községnek kellett rendben tartani. Ha valami megrongálódott rajtuk, azt az elöljáróság kijavíttatta. Sajószentandrás és a Sajó között egy sóstó is volt, amely eredetileg ugyancsak sóskútként funkcionált. Amikor a kutat betömték, a víz kilépett és egy tó keletkezett. Ebben fürdeni is lehetett, de a falubeliek a tanítónő rokonságán kívül ilyen célra soha nem használták. LACKÓ VITS EMŐKE CSÁNGÓK TANYÁJA A HAVASON A néprajzi szakirodalom irtásnak nevezi azt a munkafolyamatot, amikor egy természetes tájat kutúrtájjá, vagy a kultúrtájat más művelési ággal rendelkező területté alakítják át. De jelenti az irtás egy területről az erdők, fák és bokrok eltávolítását azért, hogy ott szántót és legelőt hozzanak létre. Évezredek óta világszerte a mezőgazdaságilag művelt földek nagyságának növelésére használt legáltalánosabb módszer volt. Az irtással nyert földterületet az első esztendőkben csak legeltetésre, kaszálásra, esetleg kapás művelésre lehetett használni az erős humusztartalom és a földben maradt gyökerek miatt. Az ilyen irtásföldön létrejött csoportos települést irtásfalunak nevezik. Ez a településtípus szórványtelepülés. A nyert földterület egyszerre szántó, legelő, kaszáló és lakóhely is. Gyakori volt ez a településforma a hegyvidékeken. Tudományosan legalaposabban Takács Lajos néprajzkutató foglalkozott vele. Erdélyben már a 14. századtól jelentősek voltak az irtásterületen létrejött szórványok. Egy részüket a 18. század végén hatóságilag össze is vonták. A legújabb korban jelentős irtásgazdálkodás folyt a Bakonyban is, a szentgáli erdők alján, ahol 1948-ig tanyák sokaságát hozták létre a szorgalmas szentgáliak, termővé, virágzóvá téve az erdőtől elhódított földterületet. Korunk szülötte az a település is, amelyet a szegénység és a szorgalom hozott létre a kászoni és felsőháromszéki havasok találkozásánál, Kovászna és Hargita megye határán, Esztelnek falutól és a csíki Jakabfalvától mintegy 12 km-re. A kicsiny település a „bundás hegyek", azaz erdőborította hegyek között húzódik meg. Lakóival az egyetlen riportot Czegő Zoltán újságíró készítette 1970-ben. Ebben az esztendőben még húsz csángó család élt itt, településüket csángótelepnek nevezve. Kibocsátó szú-