Íme az én népem. – Szent István Király Múzeum közleményei: B sorozat 40. (1995)
37 nappalra a felnőttek ágya alá toltak. Itt, a család létszámától függően kettő-négy gyermek is aludt. De ha másutt nem volt hely, elfért a kicsi az ágyvégben is. E korszakban majdnem minden anya egy-két esztendeig szoptatta gyermekét. Később tehéntejet kaptak, majd ahogy nőttek, úgy váltogatták a tejet egyéb ételekkel: szárazon megpirított és teával felengedett liszttel, vízben főtt búzadarával, tejes darakásával, cukros vízbe vagy tejbe áztatott zsemlével, rántáskásával. Utóbbit rongyocskába kötve cuminak is használták. Akadt olyan öregasszony, aki előre megrágta a kisgyermeknek az ételt, s úgy tette a szájába. A nagyobbacska gyermekek általában már a felnőtteknek készített étkeket kapták, csak húsfélét kevesebbet. Gyakran ették üresen a kenyeret, amelynek még az égett haja is elfogyott. Télen egy-egy sütő krumplit vagy kukoricakását adtak a kemence körül játszadozóknak. A négy éven aluli gyermekek öltözete rendkívül egyszerű volt. Színes, általában sötét (festő vagy flanell) anyagból készült hosszú, lefelé bővülő ing, amelyet szoknyának neveztek és lányokra, fiúkra egyaránt ezt adták, hisz a még nem szobatiszta, de pelenkát már nem viselő csúszó-mászó gyermekre „kis hitvánság" volt való csak. Négy éves kor körül a kislányok bugyogófélét is kaptak, a fiúk pedig kezeslábast. Ünnepen mindkét nemhez tartozó gyermekre fehér gallérral és csipkével díszített szoknyát adtak, a fiúkra megkülönböztetésül kalapot is. Az első életév után egyébként a fiúk sapkát, a kislányok kendőt kaptak. A téli öltözet csak annyiban különbözött a nyáritól, hogy vastagabb anyagból készült és kiegészült a háton, derékon keresztbekötött kendővel. Lábravalójuk a tutyinak nevezett rongypapucs volt, de négy éves kortól tavasztól őszig mezítláb jártak, keveseknek jutott az ünnepi alkalmak kivételével cipő vagy csizma. Általában elmondható, hogy iskolás korig, az ünnepeket leszámítva, a gyermekeknek nem volt valamirevaló ruhája. A hideg beköszöntéig viselt vékony öltözetre utal a mondás: „Simon-Júdás, jaj tenéked pőre gatyás!" „... mert - írja Táncsics Mihály - a falusi gyerekeknek, hacsak az apa nem különösen jómódú, kivált, ha a szülőket sok gyermekkel áldá meg Isten, nem mindjárt vesznek gúnyát, hogy azt hiában rifolja, hanem csak akkor, mikor már nagyobbacska: addig télen szurdik vagy kuckóban van a helye, s csak egy ingben, gatyában, mezítláb futkozhat a hóban, mikor kedve tartja, nyáron meg különben sem szükséges". LACKÓ VITS EMŐKE GYERMEKNEVELÉS A BAKONYI FALVAKBAN A 19. század végén és a 20. század első felében a magyar nyelvterület más vidékeihez hasonlóan a Bakony és a Balaton-felvidék falvaiban is a gyermekek felnőtt korukig szüleik, nagyszüleik mellett a családi közösségben éltek, itt ismerték meg a paraszti élet törvényeit, a munkát, amelynek során állandóan nevelődtek is. Ez a nevelés kettős célú volt: a gyermek a paraszttársadalom törvényeit ismerő és tisztelő felnőtté váljon, miközben a családi munkaszervezetben munkaerőként tanulja meg évenkénti ismétléssel a termelés módját. így nevelődött bele a gyermek - Bálint Sándor szavaival élve - a paraszti élet nehézkes méltóságába, szép rendjébe. A kicsi, négy éven aluli gyermekek nevelésében jelentős szerepet játszott, hogy a felnőttek szívesen vették ölükbe őket, mondókákkal kedveskedve nekik, például:
