Íme az én népem. – Szent István Király Múzeum közleményei: B sorozat 40. (1995)

36 A keresztelői asztaladásra a papot is meghívják, de ő csak az első étkezést várja meg. Távoztával kezdődik az igazi mulatság. LACKÓ VITS EMŐKE KISGYERMEKEK A CSALÁDBAN VESZPRÉM MEGYE FALVAIBAN A19. század második és a 20. század első felében Veszprém megye születési és halálozási statisztikájával az országos adatokhoz viszonyítva középszinten helyezkedett el. A megye községei általában kis népességűek, a népességnövekedés szerény és változó ütemű volt. A népmozgalmat a magas születési és magas halálozási arányszám jellemezte. A legtöbb családban a házasságkötést követő első esztendőben megszületett az első gyermek, akit általában két év múlva követett a második, majd egy-két esztendő után az újabb. A gyermek személyének fontossága családbeli, házbeli helyében is megmutatkozott. A sokgyermekes parasztcsaládokban a kisebb gyermekekre kevesebb gondot fordítottak mint ott, ahol mindössze csak egy-két gyermek volt. Ahogy csökkent a családonkénti átlagos gyermeklétszám, úgy nőtt a gyermek személyének jelentősége. Korszakunkban a bölcsőből kikerülő egy év körüli állni tudó kisgyermeket az állószékbe tették. Ez általában házilag készített, négy lábon álló, alacsony, közepén lyukas pad volt. A gyermek ezen egyszerű bútordarab fogságában és védelmében nem akadályozta a házbeli munkájukat végző felnőtteket, s ugyanakkor így meg is óvták őt a rá leselkedő veszedelmektől: tűztől, forró víztől, éles szerszámtól. Sok gyermeknek ugyan görbe lett a lába az itteni hosszas állástól, gyakorta rogyadozott a kicsi a fáradtságtól is, mire kivették. Az öregasszonyok szerint azonban „így keménkedett meg a lábo!" Az apróságok szórakoztatására az állószékre néhány egyszerű játékot tettek: rongybabát, kukoricamuzsikát, rossz fakanalat. De gyakorta itt kapta ételét is: a mácsikot, gánicát, amit kézzel tömött a szájába, így tanulva meg enni. Ahol pedig nem volt állószék, ott a felfordított konyhaszék lábai közé állították a gyermeket. A növekvő gyermekecske hamarosan kinőtte a különféle állószékeket, de kibújva belőlük, csak csúszkált a földes szobában, amely az egyetlen szál hosszú ingbe öltöztetve nem volt veszélytelen. A járni tanuló apróságoknak maguk előtt tolható, háromkerekű járókát készítettek. Ahol lehetőség volt rá, ott a felnőttek hívogatták bátorítva és járásra buzdítva a kicsit. Szívesen vezetgette nagyanyja is, mellkasán egy rongyot vetve keresztül, amit hátul megfogott, s tartotta a botladozót. Tulajdonképpen minden családban szerették a már megszületett gyermekeket, bár sok esetben a körülmények miatt nem volt megfelelően kielégítő gondozásuk. Ha lehetőség adódott rá, a felnőttek szívesen vették ölükbe az aprócska, csetlő-botló gyermeket. Általában rózsámnak becézgették őket. Kikerülvén a bölcsőből e kicsinyek éjszakai hálóhelye a supinak, tutiágynak, tojónak, supedJïnek nevezett alkalmatosság volt, amelyet négy kerékkel láttak el és