Íme az én népem. – Szent István Király Múzeum közleményei: B sorozat 40. (1995)
145 nántúlon gyűjtőútjai során készített felvételeiből közel 30 000 negatívot őriz a budapesti Néprajzi Múzeum, a veszprémi Bakonyi Múzeum. Vajkai Aurél felvételeiből érezzük a népi kultúrába belenövő, azt hordozó, fejlesztő és továbbadó ember közelségét. A kiállítás rendezője, Lackovits Emőke négy nagy csoportban mutatja be a képeket. Az első tablón a népi építészet, a lakóház, a lakás és az otthon témakörében készült felvételeket láthatjuk. A másodikra a családról, közösségről, a harmadikra a gazdálkodásról, végül a negyedik tablósorra a természeti környezetről és az élet végső állomásáról készült fényképek kerültek. Klasszikus szépségű fényképek sora idézi fel a Bakony-Balaton vidéki nép századunk első felében megélt életét, munkáját, örömét, szórakozását, bánatát. A sok irányú tudást igénylő földművesmunkát végző emberek: a szentgáli juhász, az egeraljai fonalgombolyító asszony, a dudari kendermagcséplő asszony, a mezőről a terhet a fejükön cipelő szentkirályszabadjai asszonyok, a gyulafirátóti szőlőtaposók, a sólyi szőlőhegyi csöbörhordók, a szőlőmetszőkéssel dolgozó felsőörsi ember, a dudari járomfaragó vagy a bakonybéli aratóbandáról készült fényképek láttán Kustaa Vilkuna finn néprajztudósnak Apáink munkája című könyvéből a paraszti munkáról és megváltozásának következményeiről írott sorai jutnak eszembe: „... a régi paraszti munkában mind a teljesítmény, mind a munka hangja a munkát végzők rátermettségét és tevékenységük gyors ritmusát fejezte ki, s egyúttal olyan munkáról vallott, amit hozzáértéssel és örömmel végeztek. Mindenben tudás, stílus és ízlés nyilvánult meg. Mind a munkát, mind a munkaeszközöket jellemezte a célszerűség és a tiszta stílusú egyszerűség. A munkaeszközök használatában ugyanakkor sokkal több ügyességre és technikai készségre volt szükség, mint amennyi a mai, modern gépek kezeléséhez kívántatik. A kézi szerszámokról a gépekre való áttérés számos területen a technikai tudás megcsappanását, s ezzel egyidőben az ízlés, a kidolgozás iránti érzék nagyfokú romlását eredményezte. A gépi és gyári tömegtermelés árnyékában eltűnik a munka személyes jellege, és az egyszerű mozdulat is fárasztóvá válik. Csak a legutóbbi időben tudtunk kissé felocsúdni a gépek bűvöletéből, csak most láthatjuk igazán az egyénhez kötődő paraszti mesterségbeli tudás, a régi munkaeszközök és a kézügyesség valódi értékeit." A kiállítás képeiről megismerhetjük a Bakony - Balaton vidéki nép életéhez, ünnepeihez kapcsolódó szokásokat is. Láthatjuk a hidegkúti keresztelőről, a szentgáli lakodalomról, a mencshelyi májusfadöntő legényekről, a jásdi úrnapi lombszedőkről, a csatkai és a csatári búcsúsokról, a felsődörgicsei szüretelőkről, a kertai pinceszerezőkről és a felsőörsi betlehemezőkről készült fényképeket. A képekről nemcsak a szokások formáját - tartalmát ismerjük meg, hanem e megismerés hatására a szokások szellemi tartalmára, értékeire is odafigyelünk. Népszokásaink így, népi kultúránk más értékeivel együtt, nemzeti kultúránk értékeivé válnak az azokat megismerő és befogadó emberek számára, mint a magyar irodalom, képzőművészet, zene közismert, nagy alkotásai. A képeket nézve a mencshelyi máj fadöntést egyenrangú szellemi produkciónak tekintem Balassi verseivel, ugyanígy a balatonudvari temető szívalakú sírköveit a zsámbéki templomrommal, és sorolhatnám tovább. Ha a népi kultúra tárgyai, értékei alacsonyabb rendű alkotások lennének, akkor nem is törekednénk azok megismertetésén túl arra a célra, hogy ennek, a kiállításon is bemutatott, letűnt életformának, kultúrának az értékeit beleötvözzük modern műveltségünkbe, történeti tudatunkba. Csoóri Sándor BöJcsőhelyem, esőben című versében a népi kultúra értékeit „ezer év gyöngyé"-nek nevezi, amely múlhatatlanul múlik el benne:
