Íme az én népem. – Szent István Király Múzeum közleményei: B sorozat 40. (1995)
146 Bölcsőhelyemre zene, vér és megöregedett rozsda nyomul -szép, hattyúnyakú ostornyelek körül rég elporladt lovak párája úszkál fehéren gazdátlanul. S a fészer falán kezek, vasvellák árnya a vakolatba beleégve, mint hirosimai emberárny -Takarodó szekerek most zöttyennek át más időbe, himbálva poros ingemet a fényes rudalófán. Valami most múlik el, valami végleg elmúlt, lapulevél alá ezer év gyöngye most gurul, zsoltáraim, ingem, ökreim sziklafeje ti is elmúltok bennem magammal együtt, múlhatatlanul. Közművelődési szempontból nagyon fontos volna, hogy e kiállítás a Bakonyi Múzeumból Veszprém megye számos településére az iskolákba és a művelődési házakba is eljusson. A kiállítás anyagából Lackovits Emőke bevezető és a képeket magyarázó tanulmányával nagyszerű Veszprém megyei néprajzi képeskönyvet lehetne kiadni, az itt élők és a Balaton - Bakony miatt ezt a megyét második lakóhelyüknektekintők épülésére. A kiállításon legtöbb képpel szereplő Dr. Vaj kai Aurél kandidátus megérdemelné, hogy Veszprém megye megismerése és megismertetése érdekében végzett munkájáért Veszprém város díszpolgára legyen. Ugyanakkor a Bakonyi Múzeum nagy szolgálatot tenne a hazai népraj kutatásnak azzal, ha megjelentetné Vaj kai Aurél munkásságának bibliográfiáját. Amikor a kiállítás rendezőinek: Dr. Lackovits Emőke néprajzi osztályvezetőnek, Róka Lajos múzeumi fényképésznek és a Bakonyi Múzeum kiállításrendező csoportjának köszönetet mondok munkájukért, a felvételeket készítő néprajzkutatókról, a képeken szereplő férfiakról, asszonyokról, legényekről, leányokról, gyerekekről sem feledkezhetek meg. Rájuk utal a kiállítás Illyés Gyulától kölcsönzött címe is. Önkéntelenül felmerül bennem, hogy mi lett a képeken szereplők későbbi sorsa? A répáspusztai ürgeöntő fiúk, akiket Vajkai Aurél 1937-ben lefényképezett, lehet, hogy pár évvel később a kor falusi teЪetségmentő mozgalmának eredményeként a pápai református gimnáziumba kerültek. Az esküvői képekről büszkén ránk tekintő vőlegényekre századunkban két világháború, hadifogság kínjai vártak. A Veszprémben 1938-ban lefényképezett vén furulyaárus lehet, hogy megörökítése után hamarosan már az égieknek árulta magakészítette hangszereit. Mindezt kideríteni már túlmutat a néprajztudomány feladatkörén. E képek láttán azonban annyival tartozom a répáspusztai ürgeöntőknek, a dudari falusi foghúzónak és a veszprémi öreg furulyaárusnak, hogy rájuk gondolva egy 18. századi angol költő, Thomas Gray soraival ajánljam az érdeklődő közönség figyelmébe a róluk szóló kiállítást:
