Íme az én népem. – Szent István Király Múzeum közleményei: B sorozat 40. (1995)

121 SZÁSZRÉGENI KOSARAS BÁLOK Marosvásárhely és Szászrégen környékének falvaiból a népes családok leányai és fiai a két világháború közötti esztendőkben már egészen korán, gyakran 9-10 esztendős korban szolga, illetve cselédsorba kényszerültek, mert sok volt az éhes száj és kellett a gúnyára való. A cselédélet színhelye itt a két város: Marosvásárhely és Szászrégen volt. Utóbbiban némileg szabadabb és szórakoztatóbb volt a cseléd élete, mint a „székely fővárosban". A szászrégeni szolgalegények a nyári időszakban minden hét vasárnapján bált rendeztek, amelyet „szoféakgéajvk tánca*nak neveztek. Valamelyik városszéli kocsma egy-egy termét bérelték ki erre a célra, ügyelve, hogy kuglizó is legyen a táncvigalom helyén, hiszen a kuglizás kedvelt szórakozása volt táncközi szünetekben a szolgalegényeknek. Az azonos vagy szomszéd faluból való cselédlányok mindig időben értesültek legényismerőseiktől a tánc helyéről és idejéről. Ha a zene megszólalt, már igyekeztek a tánchelyre. Az itt muzsikáló zenészek magyar legények voltak, mégpedig muzsikához értő szolgalegények. Ellesték a hangszerrel bánás művészetét, hallás után a dallamokat is eljátszották. Ezek a táncvigalmak többnyire este 11 óráig tartottak. A lányoknak erre az időpontra már otthon is kellett lenniök, gazdáik hosszabb kimenőt nem engedélyeztek. Éjfélig, éjfél utánig havonta csak egyszer maradhattak ki a cselédlányok: a hónap derekán megtartott kosaras bál alkalmával. Szolgáknak, cselédeknek ez volt a legnagyobb, legfeledhetetlenebb mulatság. Erre mindig készültek, itt nem parasztzenészek, hanem igazi cigányzenészek muzsikáltak. Amíg a vasárnapi táncok a cselédek, szolgák találkozási alkalmai voltak csak, addig a kosaras bálok igazi mulatságok, ahol nemcsak táncolni, de enni és inni is lehetett. Ezeket a bálokat is a városvégi kiskocsmák erre a célra bérelt helyiségeiben tartották. A hónap derekán cselédek, szolgák fizetést kaptak, tehát biztosítva volt a bál anyagi fedezete. A bort a legények állták, ámbár két-három lányt kivéve, ők is itták meg. Nem rendeltek meg előre egy mennyiséget, hanem amennyit elfogyasztottak, utólag annyit fizettek. A lányok többsége csak málnát, esetleg egy kupica erősebb italt és málnát fogyasztott. Az ennivalóról mindig a leányok gondoskodtak. A bált megelőző napok egyikének éjszakáján ki-ki fennmaradt, s a gazdától ellopott lisztből, tojásból, s egyéb alapanyagokból aprósüteményt sütöttek, amelyet aztán a szénapadlásra dugtak el a bál napjáig. Ezek a kis lopások általában nem tudódtak ki, legfeljebb csak akkor, ha a háznál lévő szolgalegény valamilyen okból elárulta. A bálba menve a süteményt egy komatállal megegyező nagyságú és formájú tálra tették, s ugyanúgy, amint a komatálat is, egy hímzett szalvétába kötötték, amelyet kézbefogva vittek. Minden lány egy tál süteményt adott, amelyeket tálastól a táncterem asztalára helyeztek el. Ezekből mindenki evett, ez a sütemény volt a leányok báli hozzájárulása. A kosaras bálokban mindég mindenki táncolt. A legények figyelték a leányokat, s ha valaki ült, máris küldtek számára táncospárt. Ha a felkért leány nem ment el a táncrakérő legénnyel, akkor kimuzsikálták. Ilyenkor a sértett legény leállította a zenészeket, majd a lány kezét megfogta és az ajtó felé vezette, miközben a muzsikusok