Demeter Zsófia – Gelencsér Ferenc: Székesfehérvár Anno… Pillanatképek egy város életéből. – A Fejér Megyei Múzeumegyesület kiadványai 6. – Szent István Király Múzeum közleményei: B sorozat 38 (1990)
még — korszakunk elején földrajzi tényként, a végén már csak tudati elemként — a Belváros, az egykori vár elkülönülése. Századunk 30-as éveiben még a külvárosi „pógár" így fejezte ki magát, ha a Belvárosba indult: „bemegyek a várba". Nem is kell csodálkoznunk ezen, hiszen még a 18. század végén éjjelre a vár kapuit bezárták s a kulcsokat a várparancsnokhoz vitték. Ezért nem osztották be például az öreghegyi Donát-kápolnát (213—215.) a belvárosi plébániához, hanem a felsővárosihoz, mert éjjel még papot sem lehetett volna kihívni, hiszen nem juthattak be a várba. A várat körülvevő régi külvárosok (Palotaváros, Felsőváros és részben a Tóváros) hagyományos parasztias vagy parasztpolgári képükkel jól simultak a történeti Belvároshoz (210., 212.). A 19. század második felében kialakult városrészek (Víziváros, Búrtelep, Almási telep, Kistelek stb. ) viszont egyikhez sem idomultak: sem városi, sem falusi, jellegtelen, a régi városrészektől idegen képet mutattak (200-201., 203., 206., 208. ). Két dolog feltétlenül szembetűnt, vagy eszébe jutott a Fehérvárra érkezőnek: a várost körülvevő mocsárvilág és ennek maradványaként a várost felszabdaló csatornák hálózata, valamint a fénylő történelmi múlt. Pedig a mocsárvilág korszakunkra jócskán visszahúzódott. Már a 17. század elején a kiszáradás folyamatát figyelték meg. A törökök 1602-ben nehéz ágyúkat vontattak a várost körülvevő mocsár területére, és a várárkot is meg kellett ásatni. A kiszáradás folyamata azonban igen lassú volt, a mocsaras tófenekeken még századunk elején is a nád és a sás „díszlett" (pl. a Dr. Münnich-lakótelep helyén), ilyen helyeken építkezni csak igen komoly és költséges előkészítés után lehetett. A város terjeszkedését tehát az egykori mocsár még századunkban is akadályozta és — tegyük hozzá — akadályozza ma is. így a vizek mintegy keretül szolgáltak korszakunk emberének életében. Egyed Antal 1848-ban megjelent elégiakötetében örömmel emlékszik erre: „Tréfa s mulatság közt (mint mén!) telt gyermekidőm el, Labdást és katonást játszani kedvem eredt. Kedveltem vizet is, mert ezzel telve Fehérvár, És hason és háton voltam úszásban ügyes. " Dériné pedig éppen ezt utálta benne 1821—22. évi itt-tartózkodásakor. „Fejérvár nekem oly ridegnek tetszett; nem is volt akkor benne semmi, a mi kellemessé tette volna az ott létet. Ha a város egyik oldalára ment az ember kissé üdülni a falak közül, ott nem látott egyebet egy posványos vízároknál; ha a túlsó felire ment a városnak másnap, hogy ott fog sétálni, megakadályozta a továbbmenetelét az örökké ott kérkedő mocsáros tó. Itt bizony mindig otthon kellett ülni." (Dériné emlékezései) Persze volt ennek gazdasági haszna is, amire Udvardy Vince tájrajzában már 1858-ban rávilágított: ,Ajó széna és takarmány termő földet a Gaja vizéből vont csatornák szelik keresztül, melyeknek egyike, a város éjszaki részén elkezdve gyönyörű zöldséges és gyümölcsös kertek közt, egyenes irányban foly lefelé, és miután mellék csatornái a belvárost teljesen körülkerítették, nyugatnak csavarodik el, és a Sárréten keresztül a Nádor csatornába siet." 8
