Demeter Zsófia – Gelencsér Ferenc: Székesfehérvár Anno… Pillanatképek egy város életéből. – A Fejér Megyei Múzeumegyesület kiadványai 6. – Szent István Király Múzeum közleményei: B sorozat 38 (1990)

veltette. A városi birtok után néhány nemes és más birtokos majorja következett. Zichymajor, Bottlik-major, Gartner-major, Püspökmajor, ezeket azonban, mint arról az adott helyen beszámolok, a város fokozatosan kénytelen volt megvásárolni városfejlesztési tervei megvalósítása érdekében. Ily módon nőtt tehát a város földvagyona, de ugyanakkor a beépített városrészek növekedése csak ennek terhére mehetett végbe. A város régi majorja a Piac tér és a régi Tolnai utca találkozásánál volt, majd a mai Sörház tér környékén gazdálkodott a város. Ez volt jövedelmének egyik forrása. Emellett a lakossági adók, a kisbériéibe kiadott földek és a kiadott helyiségek díja, a sorompók és a városi kiváltságokból eredő jövedelmek játszottak még szerepet. Ezek közül a bormérési kiváltságot említem. A 18. században még ez jelentette az egyik legjelentősebb bevételt. A szőlőtulajdonosoktól járó dézsmabort, az un. „kántorbort" a város eladta, s miután negyedévente 14 napig bormérési kiváltsága alapján csak a város árulhatott bort, a „borbiztosok" az eladó borokat fel is vásárolták az Öreghegyen, de még a városon kívül is. Magánosoknak viszont tiltották az idegen bor behozatalát. Ez a jövedelemforrás természetesen a bordézsma eltörlésével megszűnt. A város jövedelme a századfordulón évi 7 milió korona volt és ez ekkor pontosan 1 millióval volt kevesebb, mint az évi szükséglet. A helyzetet súlyosbította, hogy akkorra már jócskán el is volt adósodva: az egész városi vagyon értékének 1/4-ét vették fel hitelek formájában a nagy századfordulós építkezésekre. A város tehát egész egyszerűen szegény volt. Egyetlen példát csak a szegénységére: 1864-ben sikerült két új hajdúállást szervezni, de két új kardot már nem tudtak venni a hajdúknak, a megyétől kértek kölcsön, és a kardszíjak árával is sokáig tartoztak a szíjgyártónak. Nem csoda hát, ha bizony gyakran váltott ki elégedetlenséget az ilyen-olyan pótadók kivetése. A határ nagyobbik részét a gazdák művelték. Hagyományosan, és a 19. században is általában gabonatermesztésre használták, a legelőkön állataikat nevelték fel. Mutatja ezt a sok minden egyéb mellett az is, hogy itt a földtulajdon mértékegysége a „búzaföld" volt, ez kb. 2,5 kat. h. szántót jelentett. A felsővárosiakat tartották a legjobb gazdáknak, s valóban ez látszott meg gazdaságukon, viseletükön, építkezési módjukon, lakberendezésükön, tehát egész életmódjukon. Utánuk az alsóvárosiak és végül a palotavárosiak következtek. Ez a hagyományos sorrend, amit éppen a 19. században kezdett kikezdeni a szükség. A városi földszűke nem tette lehetővé a területek kiterjesztését, így csak az intenzívebb művelési módok bevezetése jelenthetett kiutat. Erre először a legszegényebbek, a palotavárosiak kényszerültek rá, akik már a 19. században a Sárrét felé lejtő nedves kertekben és az itt kibérelt réti földeken is intenzív kertészkedést folytattak. Wekerle Sándor így írt erről: „A Sárvíz mentében elterülő lapályokon dúsan tenyésznek a zöldségfélék, s általában a kerti vetemények. Nemcsak a helyi szükséglet nyer itt teljes kielégítést, hanem tetemes az a mennyiség is, amely más piaczokra, főleg a fővárosba kerül. Alakóknak az a része is, mely kereskedelemmel vagy iparral foglalkozik, sőt az értelmiséghez tartozók is nagyon szeretik a kertészkedést, s az állandóan ott lakó családok nagy részének, ha nincs egyéb gazdasága, megvan a maga konyhakertje, vagy kerti gazdaságra alkalmas rétje." Nem hiába nevezték tehát a palotavárosiakat „zőlccséghegyezőknek": kis területen, igaz sok munkával, nagy értéket állítottak elő. Zöldségeiket, melyek közül a leghíresebb a zeller és a saláta volt, a helyi, a környékbeli vagy a fővárosi piacokon árusították. Egyes családok olyan nagyban termesztették a zöldségféléket, hogy — rendszerint többen együtt — búzaföldeket is béreltek és ott is kertészkedtek. A felső- és alsóvárosiak a hagyományos, gabonaközpontú szántóföldi termelést gyakorolták. A változtatást az ő gazdálkodásukban a 19. század végétől a szántóföldi takarmánytermesztés jelezte. Ez ugyanis az istállózó állattartás meglétét mutatja: teheneiket lekötötték tejtermelésre, az asszonyok a tej földolgozására álltak rá, a család egy-egy férfija a szintén takarmányozott lovakkal fuvarozásba kezdett. A város határát a századforduló idejétől lassú szerkezetváltozás jellemezte: a szántóföldi termelés vezető még a művelési ágak 195