Bakonyi István - Horváth Júlia (szerk.): Tanulmányok Németh Lászlóról – István Király Múzeum közleményei: B sorozat 36. (Székesfehérvár, 1987)

tanulmánya többek között arra is figyelmeztetett, hogy a Kelet Népe „tragikomikus epilógusa” lehet „egy egykor nagy reményekkel kecsegtető mozgalomnak.”)

A Népszava reflektál Németh Lászlónak a Hídban megjelent A magyar drámáért című cikkére is. (Losonczy Géza: A színház és a munkásosztály, júl. 6.) Némethet a cikkíró — jó szándékát elismerve — a munkásság kultúrája felőli „tájékozatlansága” miatt bírálja. Szerinte a szervezett munkásság — Németh állításával szemben — igényes színházlátogató, és sokkal öntudatosabb annál, semhogy „belenyaljon” az urak kultúrájába. A munkásság színházi kultúrájának kibontakozását keresve viszont — ismeri el a cikkíró — Németh László „helyes irányba tapogatódzik. (...) Űj közönséget kell teremteni a munkásság és parasztság millióiból és azokból az értelmiségiekből, akik a mai színházzal szemben a jogos kritika álláspontjára helyezkedtek.” Ez az út viszont azonos azzal — fejezi be a cikkét Losonczy —, amelyen és amerre a munkásosztály halad. E részleges egyetértés Németh Lászlóval a Népszava részéről ekkor tájt azonban már csak kivételnek számít. Ezen nem változtat az sem, hogy egy K. Havas-cikkben (A „Nyugat” búcsúztatója .. ., aug. 31.) Németh László — Fodor Józseffel, Weöressel és Gelléri Andor Endrével együtt — „az új nemzedék legigazibb tehetségei” között említődik.)

1941 nyarán a szociáldemokratákhoz közelebb, vagy részben közel álló népi írók bírálatára is sor kerül a Népszavában. Először — a Csizma az asztalon — megjelenésekor — Illyés Gyuláéra. (Losonczy Géza: „Egykor szamot kell adni”, jún. 8.) Augusztus 3-án Giono és a magyar népiesek rokonságáról ismét Losonczy ír cikket, amelyre azután Veres Péter válaszol (aug. 17.). A polémia a Lukács György által is nagyrabecsült, s ez időben a Népszavában is publikáló Kovács Imrét érintő „baráti és fegyvertársi” bírálattá szélesedik. (Kállai Gyula: Sorsközösség — sorskérdés, aug. 3.) Kovács Imre válaszol (aug. 10.), majd Darvas József, Mód Aladár, Földes Ferenc szól hozzá a vitához (aug. 17.). A vitasorozat — amely változatlanul a szövetségi politika kérdései körül forog — Takács József és Kállai Gyula cikkeivel fejeződik be. (Aug. 24.)

A szeptember 7-i Népszavában ismét vitát kezdeményez a szerkesztőség. A vitaindítóban (Miért hallgatnak a magyar írók?) Losonczy Géza leszögezi, hogy a Márciusi Front „felbomlása óta az írók és tömegek útja kettévált, s az írók azóta nem is igyekeznek lépéseiket a dolgozó tömegek lépéseihez igazítani”. (Maga a vita egyébként nem hozott érdemleges eredményt.) Mintegy az előbbi illusztrációjaként a szept. 12-i számban csípős glosszát közöl a lap annak a Hídnak a humoráról, színes cikkeiről, amelynek — így a Népszava — „díszmunkatársa Féja Géza és Németh László”. (Féja és Németh a Híd szerkesztői között főmunkatársként szerepeltek.)

Az átfogó értékelés igényével írja meg viszont cikkét Nagy István.

63