Bakonyi István - Horváth Júlia (szerk.): Tanulmányok Németh Lászlóról – István Király Múzeum közleményei: B sorozat 36. (Székesfehérvár, 1987)

elmaradottá, miképpen jönnek létre az idejét múlt intézményrendszerek nyomása alatt a hamis léthelyzetek. Tudjuk, az antinomikus életszerkezet általában kedvező talaj a filozófia számára. De azzal, amit antinomikusnak nevezünk, Európának ezen a részén valami más is jár. Itt egyúttal amorf társadalmi és életszerkezetek alakultak ki, örökösén mozgásban levő, mégis alig változó körülmények, kihajszolt, ám elkésett megoldások. Közben a folyamatok lényegi mozgásai az eltakart, letagadott események mélyére szorultak, és a gondolkozás legjobbjai a lételmélet, a metafizika helyett inkább a mindennapos tereptisztításra összpontosítottak. A bölcsesség zsákolói, a szellem summásai jó, ha attól a mindent elárasztó törmeléktől segítettek szabadulni, aminek elhordása mindig első feltétele annak, hogy a jelenségek, a problémák, az élet körülményei a maguk valódi jellegében föltáruljanak.

A harmincas években sem volt másképpen. A gondolkozás, az irodalom, a társadalom, a történelem fölszínre hozott dilemmái együtt rajzottak, és Németh szavaival, senki sem mondhatta, hogy ezek a kérdések nem tartoznak az íróra. Hiszen, tette hozzá, ha valami antik irodalmár szerint maguk a kérdések első látszatra nem is az író kérdései, ám „övé a közérzet, emberség, magyarság, amely a kor nyomasztó gondjai között hánykódni kénytelen”. Ilyen mondatokkal fokoz: körhintán Homérosz sem tudott volna énekelni. Meg kell elébb állítani a forgó örvényt, megtapogatni magunkat, hogy egészben vagyunk-e, szétnézni, égtájakat keresni, a földet, ahová kidobott: körüljárni. Ezt tette az utolsó évtizedben a magyar tanulmányírás, mondja 1935-ben.

Mi volt hát a legjellegzetesebb ebben a föladatvégzésben? Szeretném kiemelni, hogy itt nem egyszerűen a szellem, az erkölcs, a felelősség közös teljesítményét emlegetem. Van ebben a fölismerésben valami, ami megintcsak Németh egész esszéírásának jellegére mutat rá. Ő azt mondja erről, hogy a szellemben mindig az első kimondás a döntő. A szerepmegtalálás gesztusára is utal ez, amit, tudjuk, éppen az először megtalált igazság szellemi-etikai idegközpontja indít el. Az ilyen, elsőnek vállalt fölismerés lényege az is, hogy nem elégszik meg a múlt kitisztázásával, a már mögöttünk tudott labirintusok utólagos átvilágításával, hanem a jelen forró ütközőpontjaira, a jövő mások által még nem sejtett útjaira irányul — a kockázatosra és ismeretlenre tehát.

Németh így látja ezt a tanulmány és szépirodalom egymásrautaltságában: „nagy műnek nagy, egyenletesre lehordott alap kell. Líra, dráma, regény csak olyan szellemi talajon találnak biztos helyet, ahol érzésben, ízlésben, felfogásban legalább egy tisztásnyi térségen valami kis közmegállapodás jött létre: az alkotónak nem kell magának végezni a földmunkát is. Minálunk ez a megbízható talaj hiányzott. Az ember érezte, hogy amíg a planírozást el nem végzik, nem érdemes építkezni sem; vagy kicsiny lesz a ház, vagy bedől.”

53