Bakonyi István - Horváth Júlia (szerk.): Tanulmányok Németh Lászlóról – István Király Múzeum közleményei: B sorozat 36. (Székesfehérvár, 1987)

látjuk, hogy igyekezett elkerülni a részrendszer bármelyik elemével való kapcsolatot is. Így igazat kell adnunk Béládi Miklósnak, aki nem csupán Németh politikával kapcsolatos elképzeléseit, de a minőségszocializmus konkretizált felfogását is többjelentésű, s nem csupán politikai tartalommal bíró elképzelésnek tartja. Eszerint a minőségszocializmus magába foglalja az emberség reformját, a belülről vezérelt új egyéni életfelfogást; az irodalom és kultúra nemzetreprezentációs szerepkörét, és a társadalom megreformált modelljét, annak a minőség termelésre (kert és telep) épített, az osztályellentéteket és a vagyoni különbségeket felszámoló rendjét. Természetes, mondja Béládi, hogy a minőségszocializmusnak volt ideológiai és politikai tartalma is, de „Németh László magával a politikával behatóbban, részletesebben nem foglalkozott, terveiben a párt, mint olyan föl sem bukkant, s a politikai intézmények tevékenységét is a lehető legszűkebb körre korlátozta volna.”

Az egyes részterületekről mondottak korlátozott érvényessége nem csupán az érintett összefüggésekkel magyarázható. Miközben ugyanis a fenti gondolatrendszer kialakult, Németh sosem mulasztotta el az egyes részrendszerek egymást kölcsönösen meghatározó voltát említeni. Nem egymástól elszigetelten, külön-külön szólt az új művészetről, új tudományról és új politikáról, hanem azokat a XX. századi szellemiség részének, egy-egy részterületének tekintette. Gondolkodása rokon a XX. századi kultúrkritikával, amennyiben ennek jellemzőjeként fogadjuk el, hogy „nem a gazdasági-társadalmi alapokban, de azoktól elszakítva, pusztán a felépítmény, a szellem, a tudat, a kultúra síkján élte meg, s bírálta a polgári társadalom felnövő válságát”. (Király István) Ennek ellenére feltételezhető, hogy ennek a kultúrkritikának nem egy területe pontosabb, s részletezőbb lett volna, ha Németh valóban teoretikusként, és nem kiutat kereső íróként élte volna át korát. Ezt az alapvető ellentmondást is magában rejtette Németh László gondolkodása, így azt joggal nevezi Béládi Miklós olyan kultúrantropológiai szintézis-kísérletnek, amelyet Németh a történelmi önátalakítás szolgálatába állított. Mivel a két világháború közötti társadalmi berendezkedés már képtelen volt a megújhodásra, a húszas-harmincas évek fordulója után pedig újabb forradalmi hullám sem jelentkezett, így aligha véletlen, hogy a tudomány, művészet, politika megújhodását Németh előbb az irodalommal, majd pedig önmagával hozta kapcsolatba. A művészi programban önmaga írói törekvéseinek igazolását, a tudományban a sorstudomány lehetőségét találta meg; politikai elképzelései pedig végsősoron az utópiához vezették el. Szépírói műveinek ismerői tudják: regényeinek egymást követő sora, különösképpen a többször felhasznált, s mindig átértelmezett motívumok révén többet mond századunk válságáról, a század egészét meghatározó válsághelyzetéről, mint amennyit a kiút megteremtéséért „teoretikusként” tehetett. A közép-kelet-európai, s ezen belül a sajátosan magyar viszo-