Bakonyi István - Horváth Júlia (szerk.): Tanulmányok Németh Lászlóról – István Király Múzeum közleményei: B sorozat 36. (Székesfehérvár, 1987)

érdemes idéznünk Franz Kafka szavait is, ki barátjának arra az állítására, miszerint széthullt világban élnek, így válaszolt, történetesen éppen 1919-ben, amikor Németh is a maga tapasztalatait szerezte: „Ez nem igaz. Ha minden széthullt volna, elérkeztünk volna már az új fejlődés lehetőségének kiindulópontjához is. De ott még nem tartunk. Az út, melyen idáig eljutottunk, eltűnt. Vele együtt minden eddigi közös perspektívánk is, amely jövőnkre vonatkozhatott.Reménytelen zuhanásunk korát éljük. Pillantson ki az ablakon át, látni fogja a világot. Hová rohannak az emberek? Mit akarnak? Képtelenek vagyunk már felismerni a dolgok személyiség feletti összekapcsolódását. A roppant nyüzsgés ellenére mindenki néma, mindenki elszigetelt személy, önmagában. ...Nem széthullt, hanem szétzilált világ ez, amiben élünk. Minden recseg-ropog, akár egy törékeny vitorláshajó eresztékei..(Kafka szavait Gustav Janouch idézi Beszélgetések Kafkával című könyvében — Bp. 1972. Tandori Dezső fordítósa.)

Hasonló intenzitással élte meg Németh a monarchia összeomlását is. Fiatalkori írásait még nem ismerjük, így egy Oszoly Kálmánhoz írott. 1919 utolsó napjaiból származó leveléből idézünk: „Oda az ország és én most kezdem érezni: mint jelent Európa utolsó, rabszolga országában élni. Nem tudom, mi nagyobb bennem: az ántánt gyűlölete vagy a saját tehetetlenségünk fölötti kétségbeesés. Hány és hány embertől halljuk, hogy amint lehet, külföldre vándorol, épp a teltszájú hazafiak hagyják legelőször cserben az országot. Mennyien és milyenek maradunk itt? És lehet-e dolgoznunk, szabad-e remélnünk? Nem áll-e anarchia szélén az ország? Nem kell-e föláldoznunk minden készletünket, és milyen alapon kapunk új készletet? Mivel fizetünk meg? Az utódaink rabszolgaságával?” Láthatjuk, a fiatal Németh szemben találta magát a régi, húszmilliós Magyarország szétesésével, azt követően pedig a kisnépi lét gondjaival. Ahogy Király István mondja: „Kísértett benne egy egész nemzedék közös rettenete, a legmesszebbre szólóan Illyés Gyulától megfogalmazott etnikai válság, a pusztulás réme, annak a félelme, hogy — amint azt 1933-as Debreceni Káté jóban írja —, valamelyik nagy nép gyarmatbirodalmába olvadunk bele.”

A válságérzet egzisztenciális mélységűvé azonban csak a húszas évek elején mélyült. Magyarázzák ezt személyes mozzanatok is, de legalább ennyire fontosak az őt körülvevő társadalom dermedtségére utaló jelek. Trianon és a forradalmak után, hangzott a fiatal Németh László ítélete, a magyarság elvesztette cselekvőképességét —, s ezzel ő is azt a röptető erőt, amely nélkül korábban életét nem is tudta elképzelni. A későbbi író feltételezhetően pontosan rajzolja meg húszas évek eleji önmagát: „Ha így halad tovább (s elgondolni, hogy így halad, elég volt rá, hogy haladjon), egy-két év alatt egészen ki kell az életből szorulnom ... ” S pontos a tehetség kialakulásával kapcsolatos megállapítása is:

39