Bakonyi István - Horváth Júlia (szerk.): Tanulmányok Németh Lászlóról – István Király Múzeum közleményei: B sorozat 36. (Székesfehérvár, 1987)
új életérzést, a század emberének félelem- és szétesettségérzetét. A gazdasági válság pedig a szociális feszültségek növekedésével szintén hatott a kiútkereső ideológiák kialakulására. Ezeket az összefüggéseket Németh László pályáját szemlélve sem hagyhatjuk figyelmen kívül. Németh ugyanis átélte s gondolatilag is értelmezte a század új jelenségeit, így többek között az ember elidegenedését, ugyanakkor tapasztalta az egyenlőtlen fejlődésből fakadó magyar elmaradottságot is. Németh László köztudottan sokat foglalkozott önnön életével, sorsával. Szépirodalmi munkái többnyire önéletrajzi ihletettségű írások, s ismerjük önéletrajzát is. Anélkül, hogy az életrajzi adatoknak nagyobb jelentőséget tulajdonítanánk, meg kell állapítanunk, hogy Németh folytonos önvizsgálata alapvetően meghatározta életművét, s antropológiai színezetet adott annak. Környezetének alakjaiból formálta szépíróí műveinek hőseit, élete alapkérdésévé tette alkati örökségének ellentmonmondásos kettősségét, a gondolkodóként megközelített problémákat pedig önnön életének kérdéseivel szembesítette, ahogy eszméinek, az általa teremtett ideológiának is megvolt a saját életprogramjába átvetíthető része. Ma már köztudott, hogy családjának szétesése, a monarchia összeomlása, valamint a forradalmak időszaka és az ellenforradalmi korszak kezdete alapjaiban határozta meg létérzékelését. A család szétesésének problémája végigkísérte egész életében. Ismeretes: édesapja népfelkelő hadnagyként vett részt az első világháborúban, már 1915-ben orosz hadifogságba került, s onnan csak 1921-ben tért haza. A hét év érzelmileg is szétszakította a családot. A történet Németh életrajzi írásaiból, szépírói műveiből is ismert; az író azonban minden újabb feldolgozásban újabb és újabb jelentésréteggel gazdagította azt. Az életművet lezáró regényében, az Irgalomban a valamikori élmény már a világ szétesettségének jelképévé válik. „Mit akar ez a rengeteg ide-oda cikázó ember? — kérdezi szinte önmagát a regény hősnője, az apját költöztető Kertész Ágnes. — Nyolcszáznyolcvanegy-ezer. ahogy még az 1910-es népszámlálás után az apjától hallotta. Soha így meg nem rendült belé; micsoda tébolyult kaptár egy ilyen város? Mindenkinek megvan a maga lakása, mennek, költöznek a maguké felé, s ami összetartja őket, lehet, hogy éppúgy csak keret, félreértés és fájdalom, mint a hármójuk összetartozása, akik bár egy család — apa, anya, lány —, mégis háromféle szakadék van kettejük-kettejük közt. Persze, tán nem mind züllött így szét... Mintha nemcsak az ő kis sejtjük, de az egész társadalom azért rohanna így, hogy minél jobban széteshessen, s az ő szíve nemcsak azért fájna, mert a Horvát utcai családot nem tudta a szívéből csöpögő gyantával összeragasztani, de erre a tébolyult szétesésre sem fogja soha magában a ragasztószert megtalálni...” Ezzel kapcsolatban 38
