Bakonyi István - Horváth Júlia (szerk.): Tanulmányok Németh Lászlóról – István Király Múzeum közleményei: B sorozat 36. (Székesfehérvár, 1987)

tikója. „Percről-percre szétfolyó, új formákat felvevő tömeg”, de „az állhatatlansóg kérge alatt csupa monumentálisra törő szívósság”, a „mindenbe belekóstoló kósza szellem nagy dolgok mellett kitartó állhatatossága”. Hősei karakterében egybeforr a „görögség”, „régi magyarság” és a „modern Európa” emberszemlélete. A jellem nem redukálható a romantika különc figurájára, hisz szervezetében világerők küzdenek egymással, de nem is jelentékteleníthető a naturalisták médiumhősévé, mert megadatik számára a sorsválasztás szabadsága. Az írót a lélekteremtésben oly ellentétes stúdiumok támogatják, mint a Ranschburgféle elmetan, amely a lelki folyamatok és az élettani kísérőjelenségek összefüggését kutatja, és Freud művészi igényű pszichológiája, amely a tudatban a ráció és az ösztön között teremt kapcsolatot. (Nem Tolsztojtól tanulja tehát a „biológiai realizmus” módszerét, mint Sarkadi Imre állította az Iszonyról írott kritikájában.) Sorsképként a regény „dráma és legenda” egybefonódása. Konfliktusosság kint és bent, egyszersmind a feloldó utópia jelenléte. A világ felől nézve a hős küzdelme, próbája és bukása, az eszmények felől tekintve életgyőzelem, üdvözülés és katarzis. Mint narráció: az „auktorális”- és „énforma” érdekfeszítő helycserélgetése, az első személy lírai vallomásosságának és a harmadik személy tárgyiasító törekvésének váltakozása, a tudat „világos” és „sötét” mezőinek dialektikája. Esszéizálás és megjelenítés különös ritmusa.

5

A Németh-regény két válfaja közül előbb (az Emberi színjátékkal) a hagyománytisztelőbb „körkép” jelenik meg az írói pályán, majd (a Gyász révén) alig kétesztendős késéssel, a „lélekmonódia”. Több a közös bennük, mint ami eltérő. Az elbeszélés mindkettőben filmszerűen pereg, a dramatizáló eljárások szaggatottságával, töredékességével és nehézkességével ellentétben folyamatosan, iramosan és könnyedén. Takarékoskodik a párbeszédekkel és a leírásokkal, kitüntetett szerepet biztosít a narrációnak, a reflexiókkal mélyített elemzésnek, s így az események nem szélesednek el benne, ,,a színfoltok közelebb kerülnek egymáshoz”. Mindkét típus centrumképző, a cselekmény középpontjában egyetlen főhőssel, az ábrázolás fókuszában az emberi tudattal. A esszéizálás mértékében, dráma és legenda elhatárolódásával különböznének, a regényvilág extenzitásában, illetve a parabola lényegre szorítottságában? Másságuk jobbára csak arányeltolódás. A körképregény „az életjelenségek és problémák halmozásával” inkább tágítja, a monódia pedig az „az életet életérzéssé, esszenciává szűrve”, inkább szűkíti a perspektívát. Az előző regényformát — mint Thomka Beáta megállapítja — a fej31