Bakonyi István - Horváth Júlia (szerk.): Tanulmányok Németh Lászlóról – István Király Múzeum közleményei: B sorozat 36. (Székesfehérvár, 1987)
lődésmenet ábrázolásának megfelelő epikusabb történetszervezés jellemzi, a tér- és időviszonyok tágas kezelése, az utóbbit viszont, amely egyetlen magatartásmódéit elemzése, a cselekmény külső szféráinak a redukciója, a szubjektív idő hangsúlyozása. A körképben a Bildungsroman lineáris történetvezetése érvényesül, így kontúrosabb benne a tudat világarca, a lélekmonódiában pedig a Don Quijote-mintájú problémaregény koncentrikus szerkesztése, ezért bontja ki gazdagabban a lélek redőit. Az egyszerű mesében „az eszmei közölnivaló bonyolultsága” a nézőpont „folytonos odébbcsúszásával” egyre teljesebben tárul föl. De a kétféle kompozíció — mint Cs. Varga István bizonyította — a tudatregény „férfi” és „női” dimenziója is. A körképhez az író szívesebben választ férfihőst (Boda Zoltánban, Jó Péterben), a lélekmonódiában viszont asszonyalakot, akiben a „növényi mitológia” gyöngédsége és a természettel való kapcsolat ígéretesebben ábrázolható. A zseniben ugyanis, „az elsőrendű férfiban, mindig van valami nőies. Az élet ostoba szorgalmi feladatai elől ő is az élet központi jelenségeihez menekül” — vallja az író. A körkép és a lélekmonódia keletkezésének fáziseltolódását a pályaösszegezés igényének eltérő perspektívája magyarázza. Az Emberi színjáték a Készülődés-korszak terméke, a keresés linearitása a fontos benne, a Gyász pedig a Tanú-korszak írói magatartását példázza, a szemlélet stabilitását és az alkotás koncentrikusságát. t- * * Szabó Zoltán írta Németh Lászlóról, hogy mindegyik regénye különb, mint regényműfaja. Paradoxona mögött — föltehetően — olyasféle ítélet rejtezik, hogy az író emberképe korszerűbb, mint a forma, amelyben ábrázolja. Igaz, ellentétben a modern próza fejlődésével, az író nem vállalja a narráció önelvűségét, megkülönböztetését majd elszakítását a történettől, Németh regénymodelljét mégsem lehet pusztán hagyományőrzőnek tekinteni. Folytonosság és megszakítottság hasonló dialektikáját valósítja meg a regényműfajban, mint az emberszemléletben. Az újítás fogalmát ugyan nem értelmezi avangard szűkösséggel, de nem is helyezkedik vele szemben konzervatív álláspontra. A regény nem lehet elrelativizált lelki forma, de kötelező konvenció se. Németh László, miközben a maga regénykoncepcióját kiformálja, egyszerre gondolkodik alkatban és kultúrában. Nemcsak annak van tudatában, hogy az irodalmi formák kiüresednek a korfordulókkal, s a pályakezdő író természetes gesztusa a különbözés, hanem annak is, hogy „a műfajokat társadalmi és kulturális igények teremtik: ők a meder, amelybe társadalom, hagyomány és kultúrszint a természeténél fogva lázadó 32
