Bakonyi István - Horváth Júlia (szerk.): Tanulmányok Németh Lászlóról – István Király Múzeum közleményei: B sorozat 36. (Székesfehérvár, 1987)
dialektikája szerint, védelmezőn és megújítón — folytonosságot teremthessen az Ady-korszak liheralizmusának értékes hagyományával, hozzákösse a Nyugat egyéniségközpontú gondolkodását a népi mozgalom kollektivista törekvéseihez, egybeötvözze az önérvényesítés erkölcsét a szolgálat és elkötelezettség moráljával. S ezt olyan történelmi pillanatban, amikor az ellenforradalom győzelmével egyre inkább jellegadóvá válik a közéletben a totális állam koncepciója s a társadalom (ideológiai) manipulásának módszere. A benne megjelenő szervezem- és mozgalomkritika ugyanis nem csupán Szabó Dezső (a keresztény középkor hierarchiáját és fegyelmét eszményítő) felfogásának a bírálata, hanem általa, mint az Utolsó kísérlet regényciklusa tanúsítja, a személyiség veszélyeztetett autonómiájának a jogvédelme is. Nem annyira a meggyengült baloldal, mint inkább a süllyedő közmorál és hatalom ellen fordulón. Scheler filozófiája mindenekelőtt arra ihleti Németh Lászlót, hogy hősszemléletében a személyiség képletét az egzisztenciális teljesség látomásává bővítse. „Amit személynek nevezünk, az az énnel szemben egyfajta totalitás, amely önmagában elegendő” — olvassuk etikájában. E gondolatmenet sugallja az írónak, hogy a jellem ontológiai szubsztanciaként is felfogható: mint az emberiség kicsinyített tükörképe, archetipikus érvényű magatartásformák hordozója. „A regényben minden ember egy világ. Aki nem hiszi, hogy az egy ember magában is van olyan érdekes, mint. az emberiség s egy fa, mint a teremtés, alkatánál fogva nem regényíró” — summázza regényesztétikáját. „Itt az egy több a tízmilliónál. Az ember egy módon használhat a világnak, ha rendbejön önmagával” — fejleszti normává monista (és Jung kollektívtudatalatti elméletével is megtámogatott) antropológiáját. Némiképp Kosztolányi ars poétikájára, a Költő a huszadik században nevezetes soraira is emlékeztetőn, Hogy egyetlen regényalak e jelentósbeli sokoldalúságnak megfelelhessen, konkrét és absztrakt, relatív és abszolút, históriai és egyetemes perspektívákat kell ötvöznie. A „szoborszerűség” Németh László-i ábrázoló elve egyszerre jelenti az alaklátás tömbszerűségét és a „peplon” finom kidolgozottságát, mítosz és lélektan metafoforikusan megfogalmazott egységét. Sőt a „kötelesség- és élvezetvallás” kategóriáiban mozgó, a „szent”, „hős” és „szörnyeteg” karakterképét megkülönböztető írói jellemtan se függetleníthető teljesen a scheleri — az értékeket személyekhez rendelő — tipológiától, „a szent, géniusz, hős, vezető szellem, az élvezet művésze” etikai arcképsorozatától. (E vonatkozásban nem hagyhatjuk figyelmen kívül a pragmatista filozófia emberszemléletét sem. William James nem annyira igazságelméletével hat Némethre, habár az Emberi színjáték korszakának ideológiaellenességét az ő radikális empirizmusa is gerjeszti, hanem inkább „metapszichikai” fejtegetéseivel. Ama megfigyeléssel például, hogy 25
