Bakonyi István - Horváth Júlia (szerk.): Tanulmányok Németh Lászlóról – István Király Múzeum közleményei: B sorozat 36. (Székesfehérvár, 1987)

„a vallásos zsenik — szentek, próféták, misztikusok — és a pszichopatikusok között szoros kapcsolat van”, hogy „az igazi vallásos élet legszebben éppen degenerált lelkű emberekben bontakozik ki”, ahogy a legszebb virágok is trágyában nyílnak.) E tagoltság azonban nem lehet ekvivalens a szociológiai, etnikai vagy történeti szempontú differenciálással, a szintétikus látás igényének elrelativizálásával. „Az egyéniség az ,örök emberi’ korokat-tagadó megnyilatkozása. Két ember: század, osztály, nem, nemzetiség ellenére is idegen” — olvassuk A debreceni disputa eszmefuttatásában. Inkább az újklasszicizmus programjával függ össze, egyúttal az enciklopédia-eszme ábrázolási konzekvenciája.

Scheler személyiségelméletének Németh számára az egzisztencializmus ad ontológiai távlatot. Nemcsak az egyéniség szubsztanciális szemléletére figyelmezteti, az elvont gondolkodás emberközpontúságára, hanem a valóság és lehetőség dialektikájára is. Az ontológiai lényeg (jövőben kibontakozó) potenciaként való szemlélete alapozza meg Németh utópiatanát. A személyiség folyamat, ami a Van-tól a Lehet-ig ível; „rügy”, amely kedvező éghajlat esetén kihajt és szárba szökken, kivirágzik. Az utópia tere nem a társadalom, hanem az ember, akibe nemcsak az alkat van beprogramozva, hanem a terv is, az eszményiség, az ideaemberség álma.

Az írói antropológiához képest nehezebben pontosítható a regények irgalomeszméje. Vannak, akik Németh Lászlónak az Emberi színjátékkal kibontakozó s az Utolsó kísérletben analizált „vallásosságát” a húszas években divatos neokatolikus reneszánsszal vonják párhuzamba. Kétségtelen, hogy hatással van rá például Maritain eszeszméje: „Az ember a maga megismerő képességeivel nem érheti el a ,végső igazságokat’, ehhez csak a vallásos tökéletesedés útján közeledhetünk”. Maga vallja meg önéletrajzában, hogy a Párizsban olvasott Claudel a vallást fedezteti fel vele: a szükségszerűségek világában a belső szabadság „szavakkal megkötözhetetlen mámorát.” A párhuzamvonásnak azonban ellene szól, hogy ő is — mint Kierkegaard — „magánkeresztény”, vagyis a hit egyrészt szubjektív élmény, másrészt „emberiségvallás” a számára, nem kapcsolódik egyházhoz, hanem „a szellem emberének” transzcendenciaéhségét és egyetemességigényét elégíti ki, tiltakozás a lét szürkesége ellen és kiútkeresés a krízis állapotában. (A Makkai Sándor prédikációgyűjteményéről írott bírálatban például a vallást két elemre redukálja: a „fölfelé” felelősségére és a világ iránti nagylelkűségre — azaz erkölcsre és karitásra. Mások az öntökéletesítés, a szeretetközpontú élet és a feltámadás-lét programját Tolsztoj és Dosztojevszkij vallásos realizmusából származtatják. Igaz, Németh László is (az elvetélt forradalom hiánypótlásaként és tévesztett korrekciójaként) hasonló etikai forradalmat hirdet, mint a nagy oroszok. „Az emberiséget megjavítani annyi, mint az emberi lelkiismeretet elnehezíteni. Felelős2G