Pesti János: Pintér Károly életútja – István Király Múzeum közleményei: B sorozat 24. (Székesfehérvár, 1963)

A fiatal, tehetséges fehérvári főpap, Prohászka Ottokár* felismerte, mit jelentene az egyház — és azon belül az egy esztendő óta kevés eredménnyel erőlködő keresztényszocialista mozgalom — szempontjából, ha a helyi szocialisták ismert vezetője gyónnék és áldoznék halála előtt, ezért betegágyánál többször felkereste.

„Megtérítésével” kísérletezett néhány volt „barátja” is.

Egyik — amikor Pintér már nem tudott perbeszállni — leírta, önmagát képzetlen szocialistának álcázva hogyan szokott vitatkozni vele a budapesti Sándor utca kis kávémérésében és Székesfehérvárott, Pintér Lövölde utcai lakásán Marx értéktöbblet elméletéről és „kommunista utópiá”-iról.

Pintér azonban kemény és elvhű maradt.

Az utolsó látogatás után az álbarát is kénytelen volt — helyenként ugyan rosszindulatú jelzőkkel fűszerezve — megállapítani:

„...nem a közönséges, nem a még mindig maradi, sajátságos, rég elavult eszme világában mozgó jajmagyarral van dolgom, hanem egy gondolkodni akaró, emberi méltóságról, önérzetről némi felfogással bíró, másokat testvérének tartó, finomabb lélekre törő, előítéletekkel (le-) számoló szocialistával.”3'

Elveit anyja is tudomásul vette, ha nem is értette meg, ha nem fogadta is el. Forrás bizonyítja, hogy ezt az alkalmatlannak ítélt látogatóval is közölte:

„A szánandó, műveletlen nő, kinek fanatikusan gúnyos szemeiből mintha a kicsinylés beszélt volna, halkan tudtomra adta, hogy biz az ö fia nem fog meggyónni soha, épp ezért hasztalan minden törekvés, legfeljebb ökölbe szorított kezei merednek ég felé, annak leggyengébb említésére is.”

Pintér csak a koramárciusi napsugarak melegének nem tudott és nem akart ellenállni. Székét, ágyát oda tolatta, ahol legjobban érte a fény. És nyugodtan feküdt a gondosan vetett ágyban, „pamlagán néhány Népszava, és összegyűrt röpirat. Arcán a tenger szenvedés ijesztő barázdákat szántott, s még beszédes szeméből az elszánt dac, szenvedély mintegy ordítva kiabált: nem...! soha...! Csak istent ne említsétek...”

Torkát hatalmas daganat zárta el, amely — ha nyelni próbált — vért ingerlő mozgással húzódott fölfelé. Szeme a tenger kín ellenére szelíd, meleg, de meg nem alkuvóan nézett az egyszerű szoba modern díszei közt ott függő Marx, Lassalle és a magyar szociáldemokrata vezetők képére. „Azonban sehol Krisztus, sehol a vallás szentjei” — panaszolja

» A király 1906. október 27-én nevezte ki, a pápai felszentelésre pedig két hónappal később, december 21-én került sor.

36