Gärtner Petra (szerk.): Csók István (1865 - 1961) festészete - Szent István Király Múzeum közleményei. A. sorozat 45. (Székesfehérvár, 2013)
Variációk - Révész Emese: Variációk Árkádiára - Változatok, kreatív átiratok, átfordítások Csók István festészetében
72 VARIÁCIÓK / IV. RÉVÉSZ EMESE: VARIÁCIÓK ÁRKÁDIÁRA IV. 5 4. IV.52. Csók a Báthory Erzsébet festése közben, 1895 körül IV.53. Legyezőre festett önarckép, 1900 körül (SZIKM) IV.54. Önarckép a cecei családi kúria verandájának falán, 1900 körül korábbi fennmaradt önarcképén, egy legyező falemezkéire festett vázlaton is ezt viseli. (IV.53.) Alakjának forrása egy 1895 körül készült fotó, amely a feltörekvő ifjút ugyanebben a tartásban (de még pöttyös nyaksál nélkül) a Báthory Erzsébet festése közben mutatja. (IV.52.) A Melancholiát (címváltozata: Pesszimizmus vagy Istenhozzád szerelem'49) első Nagybányán töltött nyarán, 1897-ben kezdte el festeni, ahol Bay Lajos jóvoltából a környék legjobb fekvésű műtermét kapta meg, a Szent János-patak partján az ősfás Hámori-kert közepén álló, nyolcszögletű, futórózsával beborított pavilont. A „Paradou"- ahogy Zola nyomán Csók nevezte - lázas munkára serkentette a festőt, és az árnyas műteremben mindjárt aktfestésbe kezdett. Modellje Elvira, egy „vereshajú, piszerorrú, nevetőszemű szemérmetlenség" volt, akinek hibátlan aktjában Csók a bűnre csábító Évát és a szerelem istennőjét, Vénuszt egyaránt felismerte. Az első, Budapesten rendezett nagybányai kiállításra szánt művét Csók néhány nappal a bemutató előtt feldarabolta, a pusztítást a főalak arcképe mellett csak a kompozíció jobb oldali, ruhátlan nőalakja „élte túl".'50 (kát. 11.) Egykorú leírásai szerint a kertben játszódó jelenet középpontjában egy búsan az asztalra könyöklő férfi ült, akit két oldalról egy ruhátlan, kezében rózsát tartó és egy hárfán játszó, lila ruhás nőalak övezett. Csók emlékirataiban ekképpen idézi fel művét:„Jobbfelül a lány világos tónusa arra volt jó, hogy meglegyen a szükséges egyensúly a baloldalon levő, hárfa pengető komor, lilaruhás női alakkal. Melpomene tragikus verssorokat sugall a költőnek, ki a kép közepén levő kerek asztalra könyökölve, merengve nézi eltávozó ifjúságát."'51 Réti hasonlóképpen emlékezik vissza a nagy festményre:„Középütt asztalra könyökölve egy elegáns, mai öltözetű férfi néz utána esengve a búcsút intő ruhátlan nőalaknak (Vénusznak?). A másik oldalán a képnek egy lilabársony ruhás angyal csellózik."152 Az Új Idők 1897 augusztusában írott rövid beszámolója szerint a mű„az elröppenő ifjúság melankóliájáról szól".153 A Melancholia két fogalmi ellenpólusát egyik részről az elmélyült művészi alkotást az akt révén pedig a szerelem és ifjúság alkotja. Tágabban értelmezve a testét szabadon feltáró akt maga a csábító érzékiség, átvitt értelemben pedig a férfi alkotóerejét elapasztó testi vágy, a spirituális szellemi létezéssel, intellektussal szemben álló matéria, natura. Az elpusztított kép rekonstrukciójához szerencsére képi források is rendelkezésre állnak, lévén hogy Csókot a későbbiekben is foglalkoztatta ez a téma. A nagybányai művet használta fel 1902-ben, mikor Balassi Bálint „Az én szerelmem haragszik most reám" kezdetű költeményének illusztrálására készült. E lap két esztendővel később a Lampel Kiadó Remekírók Képes Könyvtára című sorozatának a régi magyar költészetet bemutató kötetében jelent meg. Az eredeti kompozíciót Csók némiképp megváltoztatta, s a távozó ifjúságot-szerelmet megszemélyesítő nőalakot bő fehér ruhába öltöztette.154 (kát. 128.) Tárgya a morális választás, döntés az érzéki örömök és a szellemi alkotás között. Nem véletlen, hogy e képet Réti István úgy emlegette, mint Tiziano Égi és földi szeretem című remekművének modernizált átiratát, hiszen Csokis a szerelmi vágy kétarcúságát foglalja allegóriába. (IV.1.) Vénusza csábító érzékiség, a végzet asszonya, míg Melpomené a spirituális vágy, a„tiszta nő" megszemélyesítője. Ezt megelőzően, 1900-ban azonban már elkészítette a Melancholia alternatív változatát, amelyen megmaradt ugyan a melankolikus kvázi-önarckép, de A tavasz ébredése már mellőzte a nőiség nyugtalanító kettősségét, (kát. 36.) A profán és szent szerelem, a „femme fatale" és „femme fragile"egyetlen alakban egyesült. Vénusz immár győzedelmeskedett: ő maga az újjászületés, a tavasz és a fiatalság bizakodó megtestesülése. Az események színtere az óvó, menedéket nyújtó kert, a megzabolázott természet szent ligete („hortus conclusus"), ideje a beteljesülés reményét hordozó„szent tavasz". Az asszony már nem kísértő démon, hanem vigasztaló angyal, s a szerelem és újjászületés virágokkal övezett istennője termékeny újrakezdést ígér a férfinak. Másként fogalmazva: a művészi újjászületés forrása a nő, s az új művészet allegóriája a tavasz. Legkorábbi, vázlatos önarcképén Csók a festőmesterség hagyományos attribútumaival jelent meg. Ezt az arcképet használta fel a család cecei kúriájának falfestményeihez. (IV.54.) Első nagyobb igényű önportréját azonban csak valamivel később, párizsi letelepedését követően, 1903- ban festette meg.'55 (IV.50.) Ezen a művén tartózkodik minden hivalkodó eredetiségtől, merev
