Gärtner Petra (szerk.): Csók István (1865 - 1961) festészete - Szent István Király Múzeum közleményei. A. sorozat 45. (Székesfehérvár, 2013)
Elágazások - Rieder Gábor: Vén barackfa a szocreál síkságon
ELÁGAZÁSOK XXIII. RIEDER GÁ OR: VÉN BARACKFA A XXIII. RIEDER GÁBOR Vén barackfa a szocreál síkságon A szocreál legitimációs eszköze „Csók István megbecsülésével, műveinek tanulmányozásával a szocialista realizmusért küszködő művészek hatásos segítséget nyerhetnek, ideológiai fejlődésükhöz a színvonal igényét is megszerezhetik."1 Ezekkel a szavakkal dicsérte a marxista művészettörténet-írás nagyhatalmú korifeusa, Pogány Ö. Gábor 1950-ben Csók István munkásságát. Nem véletlen, hogy a szakirodalom Pogány burzsoáziáról és kapitalista elnyomásról értekező sorait ma már nemigen idézi. Magától a pátriárkakort megélt, öreg mestertől is lehet citálni kínos sorokat; a Szabad Népben például a koreai háborúra készülő felajánlásokat méltatta, nem rejtve véka alá lelkesedése indítékait sem:„Az elmúlt rendszerben előbb csak mellőztek, majd teljesen elfelejtettek. Lassan már magam sem hittem, hogy még alkalmas vagyok valamire. A felszabadulás után is azt gondoltam, mi szükség lehet még rám? De értem jöttek, valósággal újjáteremtettek, kitüntettek az alkotó munkáért járó legnagyobb kitüntetéssel, a Kossuth-díjjal. Tavaly, amikor Budapesten járt, meglátogatott Finogenov szovjet festőművész. S ettől kezdve mind többen kerestek fel. Megtiszteltek a Képzőművész Szövetség elnökségével, az állam életjáradékkal becsült meg, visszaadták hitemet a munkához."2 A 20. századi magyar kultúrtörténet keserű tapasztalata, hogy az öreg alkotóművészek kénytelen-kelletlen kötnek vállalhatatlan kompromisszumokat az egymást túl gyorsan váltó rezsimekkel.Csók István azoknak a modern piktoroknak az egyike, akik meglett mesterként a második világháború után kiszolgálták a pártállamot, őszinte hitből, kényszerből, megalkuvásból, kenyérféltésből vagy nyereségvágyból. A lista meglepően hosszú, megtalálható rajta a Nyolcak ifjúkori keresgélésétől Rákosi portréjáig eljutó Pór Bertalan, az avantgárddal csak fiatalon kacérkodó, greshamista Bernáth Aurél, vagy a sokác menyecskéket úttörőlányokra felcserélő Glatz Oszkár is. Csók István is hasonló, mai reputációja szempontjából meglehetősen dicstelen szerepet vállalt a Rákosi-kor kultúrgépezetében. A festőtársadalom nesztoraként asszisztált az új intézménystruktúra kiépítéséhez, jól csengő nevét adta a szűkös adományokért és az öregkori megbecsülésért, a szocreál művészettermelésben viszont csak egy rosszul sikerült kaland erejéig vett részt. Csók helyzete - mutatis mutandis - Kodályéhoz hasonlítható, aki a magyarság„szakrális királyaként" lavírozott a rákosista politika örvényei között, a méltóságteli reprezentációért cserébe elvárva, hogy bizonyos esetekben felemelhesse szavát a fontos ügyekért.3 Kívül is volt, meg belül is. Akárcsak Csók, a „derűlátás és életimádás páratlan megtestesítője",4 akit a Magyar Képzőművészekés Iparművészek Szövetsége 1949. szeptember 24-én elnökévé választott.5 Nem tudjuk pontosan, hogy ki jelölte a nyolcvanöt éves művészt a - korábban ellehetetlenített művészeti egyesületek és magánszervezetek helyére lépő - központosított Szövetség élére. A név nem is fontos, elég ha elismételjük: a Szövetség, vagyis az a csúcsszerv, ami fél évszázadon keresztül képviselte az állami ideológiát és a szakmai érdekeket,6 a kultúrpolitika 1949-es offenzívájában született meg, amikor a „kulturális forradalmat"zászlajára tűző, Révai József-féle Népművelési Minisztérium nekilátott a terület totális újraszervezésének. A Szövetség alakuló közgyűlésére összeterelt művészek egyhangúan megszavazták a szocialista realizmus mellett hitet tevő alapszabályt és a teljes vezetőséget.7 Csóknak nem kellett szégyenkeznie, olyan testület élére került, ahol - a „pártdelegáltak" mellett - ott ült Bernáth Aurél, Berény Róbert és Kmetty János is. A semmibe bele nem szóló Csók - az ötvenes évek visszásságai közepette - ideális választás volt az elnöki posztra, mert SZOCREÁL SÍKSÁGON .................................................419 XXIII.3. XXIII.1. A szemközti oldalon: A 85 éves művész tiszteletére utcát neveznek el Székesfehérváron. A képen a róla elnevezett utcában, 1950 (SZIKM) XXIII.2. Alkotás közben Dunaföldváron, 1947 (SZIKM) XXIII.3. Kakashegy, 1947 (MNG)
