Gärtner Petra (szerk.): Csók István (1865 - 1961) festészete - Szent István Király Múzeum közleményei. A. sorozat 45. (Székesfehérvár, 2013)
Elágazások - Rieder Gábor: Vén barackfa a szocreál síkságon
420 ELÁGAZÁSOK / XXIII. RIEDER GÁBOR: VÉN BARACKFA A SZOCREÁL SÍKSÁGON XXIII.4. XXIII.5. XXIII.6. XXIII.4. Háború és béke bal oldali táblája: Halott anya gyermekével a romok között, 1951 (MNG) XXIII.5. Háború és béke középképe, 1951 (MNG) XXIII.6. Háború és béke jobb oldali táblája: Sas a hősök sírja felett, 1951 (MNG) nem volt politizáló alkat.8 A közkedvelt, életvidám idős piktor a századeleji modernek között is az apolitikusok táborához tartozott; nyugatias igazodású, progresszív szemléletmódja mindvégig megmaradt a konszolidált, középutas, polgári modernség keretei között, nem véletlenül töltött be a két világháború között is jelentős posztokat.9 A hajlott korú Csók István a Szövetség elnökeként nem sok vizet zavart, ha úgy hozta a szükség, megírt egy propagandacikket, vagy elmondott egy pártfrázisoktól hemzsegő köszöntő beszédet, de az Elnöki Tanács üléseire nem nagyon járt el, vagy ha mégis, akkor nem szólalt fel, a művészetpolitikai döntésekben nem vett tevékenyen részt.10 A hatalomnak (és a hatalommal félig opponáló Bernáth-körnek) legitimációs „eszközként" volt szüksége a köztiszteletben álló idős alkotóra, az ország „göcsörtös barackfájára",11 aki hallgatólagos jelenlétével igazolja a művészetpolitika kétes lépéseit. Ezért kapta meg a Kossuth-díjat először már 1948-ban (a művésztársadalom bátorításaképp), majd szerepe megerősítése végett 1952-ben.12 A kettő között jubileumi kiállítást13 rendeztek számára és még utcát is neveztek el róla Székesfehérváron.14 (XXIII.1.) Ez megfelelt Révai egységfrontra törő elképzeléseinek, ugyanis a vaskézzel irányító művelődési miniszter (akinek hatalma jóval nagyobb volt a mindenkori kultuszminiszterekénél) nem hitt a semmiből kipattanó új proletárművészetben, annál inkább a - stratégiai okból is sokkal gyümölcsözőbb-„nemzeti egység" nem is teljesen üres szólamában. Ezért nem üldözték Kodályt vagy Illyés Gyulát.15 Ugyanezt a szellemiséget követte a minisztérium képzőművészeti osztályvezetője (vagyis a képzőművészeti terület ekkori ura), a nagypolgári iskolázottságú Redő Ferenc, aki a mozgalmárok mellett mindig odafigyelt Pátzay Pál, Szőnyi István vagy Domanovszky Endre véleményére is.16 Csók egészen haláláig megmaradt a szocreál kultúrpolitika egyik„kedvencének". 1955-ben, kilencvenedik születésnapján a Szövetség díszvacsorát adott a tiszteletére,17 majd örökös díszelnökké választották,18 a Képcsarnok Váci utcai kiállítótermét pedig (még életében!) róla nevezték el.19 Születésnapját jubileumi kiállítással is megünnepelték a Műcsarnokban, 1957-ben a Képzőművészeti Alap kismonográfiát jelentet meg róla,20 halála után egy évvel pedig már megnyílik az emlékmúzeuma Cecén.21 A korabeli újságcikkeket, tanulmányokat és jegyzőkönyveket olvasva egyértelmű, hogy valódi köztiszteletnek örvendett. Ez nem is meglepő, az viszont igen, hogy szocreál botlásait - szemben például Pór Bertalannal vagy Bernáth Auréllal - megbocsátotta neki az utókor. Ebben persze az is szerepet játszott, hogy csak egy kirándulást tett a szocialista realizmus mezejére. Találkozás a szocialista realizmussal A kultúrpolitika nem tétlenkedett sokáig a Szövetség megalapítása után, rögtön nekilátott egy nagy szocreál seregszemle megszervezésének. Az 1950. augusztus 20-án megnyíló, I. Magyar Képzőművészeti Kiállításnak nevezett grandiózus seregszemlén megszületett a szovjet tematikus művészethez hű késő sztálinista akadémizmus magyar átirata. A riporterek, a szovjet mintát másoló új magyar alkotmány ünnepére készülő tárlat buzgó előkészületei során, Csók Istvánhoz is eljutottak: „CSÓK ISTVÁN, a magyar festők nesztora, fiatalos hévvel beszél az augusztusi kiállításról. A nyolcvanöt éves mesterből életvidámság sugárzik.- Néhány szép, derűs tájképet szeretnék festeni augusztus 20-ára - mondja a mester. - Egész életemben nagy gyönyörűséggel festettem a hazai tájakat, különösen az Alföldet és a Balatont. Csodálatosan szép a természet örökké változó, mindig újjászülető eleven arca. Szép és fontos feladata a festőnek, hogy figyelje és képeivel nyomon kövesse a természet életét és megörökítse a kedves hazai vidékeket.-Tudom, hogy az emberek szívesen gyönyörködnek a jól és szívvel megfestett tájképekben. Most, amikor már felszabadult dolgozó népünk egyre jobban ér-
