Gärtner Petra (szerk.): Csók István (1865 - 1961) festészete - Szent István Király Múzeum közleményei. A. sorozat 45. (Székesfehérvár, 2013)
Elágazások - Jeffrey Taylor: Művészviták és csoportosulások a századfordulón Csók István és a modern magyar műkereskedelem
412 ELÁGAZÁSOK / XXII. JEFFREY TAYLOR: MŰVÉSZVITÁK ÉS CSOPORTOSULÁSOK A SZÁZADFORDULÓN XXII.5. XXII.5. Jules Chéret: A Nemzeti Szalon nemzetközi kiállításának plakátja, 1901 A katalógus életrajzainak szerzője, Szikszay Ferenc ekkor már évek óta küldött tudósításokat magyar lapoknak - leginkább a Magyarországnak - Párizsból, ahol ezzel a tevékenységgel biztosította magának a festőként való megélhetést, és közvetítői szerepet töltött be Európa művészeti fővárosa és a honi szakma között. Hock egyre inkább Szikszay patrónusának szerepét kezdte betölteni, segítette karrierjét és gyűjteményébe festményeket vásárolt tőle. Például a nagy horderejű Nagybánya - Előre című cikkében megemlít más fiatal művészeket is (akik nem voltak a kiállítók között), majd Szikszayt dicséri áradozva.22 Miután Munkácsy egészségi állapota igencsak romlóban volt, Szikszay mind Csókkal, mind Rippl-Rónaival felvette a küzdelmet az első számú párizsi magyar festőművész címéért. Úgy tűnik, számára a befutást az 1898-as és 1899-es év jelentette, amikor műveit hatalommal és befolyással rendelkező ügyfelek kezdték vásárolni (valószínűleg Hock ráhatására), köztük Wlassics miniszter és gróf Andrássy Gyula.23 1899 végén már úgy utaltak rá, mint „a Szalon elsőrangú favoritja", aki beváltotta a hozzá fűzött reményeket.24 Nagyon fiatalon, 29 évesen nyerte el azt a kitüntetést, hogy beválogatták az 1900- as Párizsi Világkiállítás magyar pavilonjában kiállítók közé, ahol Tavaszi mese című műve harmadik helyezést kapott.25 Ekkor volt része abban a szerencsében is, hogy megismerkedett Gabriel Mourey-vel.akia világ legbefolyásosabb angol nyelvű művészeti folyóiratának, a The Stúdiónak volt a párizsi tudósítója. Mourey úgy számolt be erről a találkozóról, hogy az 1900-as Világkiállítás angol és magyar gyűjteményéhez kellett vezetőt írnia a Société d'Éditions Artistique nevű kiadó számára, és ekkor találkozott a fiatal magyar művésszel (akit egyszer már korábban bemutatott neki egy műkereskedő), és megkérte őt, segítsen neki mélyebb ismereteket szerezni a magyar művészetről.26 Mielőtt azonban a kiadvány nyomtatására sor kerülhetett volna, a kiadó csődbe ment, és Mourey azt állította, hogy nem volt hol kiadnia, ezért ajánlotta fel a vezető magyar napilapnak, a Pesti Hírlapnak. Ez a cikk azonban nem tesz említést a kritikus meghiúsult eredeti tervéről, sőt mi több, a bevezetőben úgy állítják be, mint egy széles körben publikált írást: „Gabriel Mourey a világ legelterjedtebb művészeti folyóiratának, a Sti/dío-nak híres műkritikusa és főszerkesztője. Mióta ezt az angol lapot Mourey egyidejűleg francia nyelven is kiadja, azóta havonkint több mint egy millió példányban jelenik meg s minden művészeti kérdésben döntő tekintélye van. Ez a híres múkritikus és lapszerkesztő most rendez sajtó alá egy könyvet a világkiállításon szereplő összes nemzetek művészetéről. A könyv címe: »Les beaux arts etrangers et l'exposition universelle de Paris«. E munkában a legjobb külföldi művek lesznek reprodukálva és művészeti körökben nagy érdeklődéssel várják megjelenését. A tudós műkritikus a Pesti Hírlapot tüntette ki, hogy mutatványképen könyvének a magyar művészetről szóló fejezetét hozzánk beküldje. Itt közöljük ezt az érdekes irodalmi csemegét szószerint, mint a külföldi kritikának független fölfogását hazai művészetünkről."27 A Pesti Hírlap oldalain gyakran jelent meg ez a stratégia. Felvet mindez egy harmadik nevet is, amely a konfliktus során ugyan soha nem jelent meg közvetlenül, de szerepére már maga ez a taktika enged utalni - továbbá az a tény is, hogy ő volt a lap művészeti rovatának a vezetője. Szinte bizonyosra vehető, hogy ő volt a szerzője a Mourey öt és fél hasáb hosszú cikkéhez írt bevezetőnek. A festő Kézdi-Kovács László 1893 óta volt a Pesti Hírlap műkritikusa, és mély lojalitással viseltetett Hock iránt. Egyik első művészeti írói megmozdulása a Nemzeti Szalon megalakulásáról adott tudósítás volt 1894-ben. Ő volt továbbá Csók érdemeinek egyik első megkérdőjelezője. Kézdi-Kovács maga is ezüstérmet kapott Párizsban, bár ezt Mourey cikke elmulasztja megemlíteni - amivel pontosan a semlegesség látszatát igyekezett fenntartani, mivel Kézdi- Kovács volt a lap műkritikusa, és igen nagy valószínűséggel a cikk igazi szerzője. A cikkben Mourey a magyar művészeti élet politikájának vázát adja, amelynek két pólusa Benczúr (a régi, hivatalos művészet képviselője) és Hock, akiről a következőképpen ír: „elsőrangú szónok és rendkívül népszerű egész Magyarországon, már évek óta soha nem lankadó lelkesedéssel irányítja a német befolyás ellen a művészet akcióját a francia művészet érdekében, amelyet ő a magyar nemzet szabadságérzetének és eredetiségének kifejlesztésére alkalmasabbnak tart."28 Ami Benczúr saját, kiállításon bemutatott munkáit illeti (beleértve a Budavár visszavétele
