Gärtner Petra (szerk.): Csók István (1865 - 1961) festészete - Szent István Király Múzeum közleményei. A. sorozat 45. (Székesfehérvár, 2013)
A megtalált paradicsom - Jurecskó László: Népművészeti motívumok Csók István művészetében
252 A MEGTALÁLT PARADICSOM / XV. GÄRTNER PETRA: TÁRGYTÖRTÉNETEK- KEPTORTENETEK XV.12. XV.13. XV.11. Hétköznapi menyecskeviselet Sárpilisen, 1908 (WMM) XV.12. Sárközi lányok ünnepi viseletben az 1900-as évek eleje (WMM) XV.13. Keresztelő őcsényben, 1902 [kát. 43.] megtetszett a művésznek, hogy jövőre valószínűen hosszabb ideig fog a Sárközben tartózkodni."4’ A beszámoló igen tanulságos. Megtudhatjuk belőle, hogy Csóka Sárközben elsőként ösztönösen a pazar színvilágú, dekoratív ünnepi viseletre, mégpedig a női öltözékre figyelt fel, melyet koloritjában - mint olvashattuk - egyenesen a tüzes színeket kedvelő„spanyol népviselethez" hasonlított. (Gyűjteményéből is kilenc darab nem pusztán a Sárköz vidékére vezet el bennünket, hanem kimondottan e terület reprezentatív női öltözetéhez kapcsolódik.) Akkor, amikor 1902-ben Csók István először festett a Sárközben, már jó néhány müncheni és párizsi évet tudhatott maga mögött, és túl volt a Krumplitisztogatók (1889), a Szénagyűjtők (1890) és az Úrvacsora (1890) sikerén, melyek ismertté tették nevét. (kát. 4., 9., 7.) Tíz évvel e naturalista életképek születése után, több szakmai kudarcot átvészelve, visszatért a korábban elismerést hozó népi életképek témájához. Naturalista törekvései közepette és emlékezetének frissen tartására Csók - ahogyan a korszak számos festője, például az általa csodált Bastien-Lepage és Dagnan-Bouveret - a fotográfiát használta fel. Népi zsánerképei közül több művéhez is köthető modellfotó, a fennmaradt fényképek közül a legkorábbi a Szénagyűjtőkböz készült, de ugyancsak ismerjük a Mézevőkfotografált előtanulmányát. (IV. 13.) A sárközi menyecske portréfotóján (XV.1.) a rárajzolt négyzetrácsos háló és a számozás a fénykép alapján készülő alkotás szándékát jelzi.42 1900 nyarán a művész Bugacon dolgozott, ahol elkészítette újabb zsánerképét, a Bugaci pásztort. (XIV.3.) Arra vonatkozóan nem tudhatunk biztosat, hogy miért éppen a Sárközbe vezetett az útja, amikor 1902-től kezdve Párizsból nyaranta hazatért. Ám a Mezőföld szülötteként könnyen ismerhette a szomszédos Sárköz színpompás viseletét. Az mindenesetre tény, hogy a sárközi népviselet ebben az időben a Kárpát-medence legdíszesebb és legdrágább viseletének számított, és a vidék népművészeti kincsei - elsősorban Ács Lipótnak és Kovách Aladárnak köszönhetően - ekkor kezdtek ismertté válni. Míg Kovách a múzeum részéről a megőrzést és a tudományos feldolgozást szorgalmazta, addig Ács a hagyomány továbbélésének kívánt„felülről" beavatkozva lendületet adni, de emellett a szekszárdi múzeum számára (elsősorban a hímzésekre koncentrálva) kiterjedt tárgygyűjtést is végzett. Kovách Aladár - előbb a Tolnavármegyei Múzeum Néprajzi Osztályának őreként (1901-1907), majd a múzeum igazgatójaként (1908— 1930) - látványos iramban gyarapította a múzeum néprajzi anyagát. Olyannyira, hogy amikor a jelenlegi, múzeumi célra épített palotában 1902-ben megnyílt az állandó kiállítás, két terem adott átfogó képet a Sárközről.43 A megnyitón egyébként Csók maga is részt vett.44 A rajztanár végzettségű Ács 1902-ben szervezte meg az első tanfolyamokat a kiveszőben lévő sárközi hímzéstechnikák felélesztésére, melyet ekkortájt már csupán néhány öregasszony művelt a Sárközben. 1903-ban Őcsényben (itt hosszú évekig működött), majd Decsen háziipari műhelyeket hozott létre, ahol a tapasztalt idős asszonyok fiatal nőket tanítottak meg a hagyományos sárközi hímzéstechnikákra.45 A 19. század vége felé ugyanis a mutatós hímzéseiről nevezetes vidékeken országszerte (ahová csak a vasút eljutott) rendre megjelentek a kereskedők, akik katalizátorai lettek a mesterségesen felélesztett hagyományok továbbvitelének és a háziipar ily módon való fejlesztésének. A művészi, esztétikai érdeklődés mellett tehát gazdasági okok is meghúzódtak a népművészet magyarországi felfedezése hátterében.46 Ez a több évtizedig tartó, sok összetevőjű folyamat természetesen Európa-szerte nyomon követhető. Amikor 1902-ben Csók ellátogatott a Sárközbe és ott ismeretséget kötött a népi kultúra értékei iránt leginkább elkötelezett Ács Lipóttal és Kovách Aladárral, már javában zajlott a sárközi népművészeti alkotások gyűjtése és tudományos feldolgozása, ám e néprajzi „kincsek" országosan ismertté kétségtelenül Malonyay Dezső nagyszabású vállalkozása révén váltak. A magyar nép művészete című öt részes sorozat 1912-ben megjelent negyedik kötete ugyanis részben a Sárközzel foglalkozik.47 (XIV.1.) A kimagaslóan reprezentatív népművészeti tárgyak ellenére mégis kissé megkésve történt meg ez a felfedezés, hiszen az abszolút elsőbbség Kalotaszegé volt.48 Minden népviselet születik és elhal, divatba jön és kikopik a használatból. A Sárköz esetében is igaz ez a megállapítás, amely a vidék meggazdagodásával párhuzamosan,49 az 1870-1880-as
