Gärtner Petra (szerk.): Csók István (1865 - 1961) festészete - Szent István Király Múzeum közleményei. A. sorozat 45. (Székesfehérvár, 2013)
Égi és földi szerelem - Király Erzsébet: Pogányság és Megváltás. Még egyszer Csók István nagybányai korszakáról
ÉGI ÉS FÖLDI SZERELEM / VI. KIRÁLY ERZSÉBET: POGÁNYSÁG ÉS MEGVÁLTÁS 153 Az esszéista Reviczky terminológiájának olyan támpillérei, mint melancholia, pesszimizmus, iábbadás, megszabadulás, ambíció, zsenialitás a pályáján induló Csók gondolkodásában és érett kori szóhasználatában, egészen a címadásokig menően, azaz nyelvileg és tematikailag is jelen vannak - így akár schopenhaueriánusnak is tekinthetjük őt. Láttuk ugyanakkor, milyen nagy morális várakozással volt a filozófiai és esztétikai gondolkodás a 19. század végén a művészet egésze iránt, s most látjuk ugyanezt a korszak publicisztikájában is. Ennek köszönhetően folyamatosan a„szakralitás"közegében mozgunk. Reviczky nézeteiben is keveredika küldetéstudatú idealizmus és a kétségbeesett számvetés a reálvilággal, ami számára az élet schopenhaueri rútságával volt azonos. A művészet megújulásából azonban új vallások, új mítoszok támadtak. Mint fentebb láttuk, a művészeté, és mint alább látjuk, a természeté. A természeti szép a századfordulón A természet dolgai - vallja Reviczky - csakis szépek lehetnek. Kora gondolatkincsét a Humor és materializmus (1876) címet viselő esszéjében foglalja össze. Itt válik konzekvens felismerésévé, hogy „a hit csillagainak" letűntével veszélybe került az ember halhatatlanság- és végtelenségábrándja. A lélekben támadt űrt új szellem, újfajta spiritualités tölti be. Isten helyét Reviczkynél - zsenielméletének megfelelően - az egyéniség veszi át. Az író efféle elmélkedéseibe - azok konzekvenciáiképpen - beszüremkedtek a századvég olyan jól ismert elemei is, mint a tudás és a tudomány igazságtevő szerepe, az örök harc a létért, a születési determinizmus, az agy és a lélek kapcsolata stb., és mindez ismételten a nagy példaképnek, Schopenhauernek a filozófiájával ötvözve. Eklektikus világképének legfőbb fogódzóját így találja meg Reviczky abban, hogy a természet azonos Istennel és Isten a természettel, hogy a szenvedő zseni maga a természet, hogy a halandó ember a természet gyermekeként Isten képmása, s hogy az anyag örök, halhatatlan létező. Ez a lét- és művészetfelfogás, amely Isten bújtatott lényegét a teremtő géniuszban és a természetben egyszerre ismeri fel, a század második harmadában szivárgott be hozzánk. Reviczky személyes elszigeteltségében sem egyedül vallotta. Legfogékonyabbnak rá a Figyelő című folyóirat bizonyult, az embert evilági szemlélettel mérő és az alkotó személyiség korlátlan jogát hirdető prominenseivel. A nyugat-európai irodalom értékeit és a progresszió elvét egyszerre vallók e táborában - ahol a fenti esszével együtt Reviczky más jelentős írásai is helyet kaptak - volt a legnagyobb tere az egyetemes szenvedés elméletének és a természet egyszerre érzéki, illetve eszményített-kultikus megvallásának.56 Pán, a földközeli-khtonikus természetisten ebben a hagyományban lehetett igazán otthon, és válhatott új szimbólummá. A Humor és materializmus már előrevetítette Reviczky versének, a Pán hálálónak jelentését és jelentőségét is. A különféle műfajoknak - epikának, balladának, himnusznak, elégiának, személyes lírának - váltakozó versformákkal adózó„kultúrtabló"annak a már idézett gondolatnak a jegyében született, hogy t.i. Homérosz népe élte a legteljesebb életet, mert megsejtette a természet istenét. Azt a természetistent, aki a 19. század emberének még becsesebbé vált, mint volt az a görögnek. A természet hitvallásának századában nem is volt siratóénekre méltóbb és alkalmasabb istenség, mint Pán. Versben elbeszélt„szenvedéstörténete" az élveteg római világbirodalom tudatlan hajósainak tivornyájából bontakozik ki, hogy Jézusénak párja és ellenpontja legyen. A „lel két" vesztett, szenvedő természet és a megváltásra váró, szenvedő lelkek hitvilága költészetté lényegülve egyesül. Reviczky az ókori elbeszélést korának példázatává tette. A romantika hatalmas szemléleti örökségét vitte tovább, amikor versében a mindent átfogó, eleven természetet jelekkel teli, drámai tájként írta le. Az elemeket - a tengert és a tengerpartot - baljóslatú hangulat uralja. A természet önnön gyászára készül, és a világváltás közelségében új titkok, sugallatok és sejtelmek ébrednek. Mivel Pán elmúlása a Megváltó történeti életidejére esett, a táj most már nem csupán az egynemű világhoz tartozó testvéristeneké, hanem a vallási pluralizmusé. S talán már nem is valós táj, hanem a mitikus időket élő, megrendült költői lélek kivetülése. A természetistennek VI.14. VI.14. Arthur Schopenhauer
