Gärtner Petra (szerk.): Csók István (1865 - 1961) festészete - Szent István Király Múzeum közleményei. A. sorozat 45. (Székesfehérvár, 2013)
Égi és földi szerelem - Király Erzsébet: Pogányság és Megváltás. Még egyszer Csók István nagybányai korszakáról
ÉGI ÉS FÖLDI SZERELEM / VI. KIRÁLY ERZSÉBET: POGÁNYSÁG MEGVÁLTÁS VI.6. és Perszephoné csoportja tűnik fel. A vásznat fölül frízszerű meander-ornamentika zárja, a talapzatot afrikai és pireneusi márvány predella képezi a titánok harcával (VI.12.), kétféléi pedig egy-egy pároszi márványból készült, allegorikus alakkal: balra a Bánatjobbra a Remény. Kiinger ragyogó mediterrán ideáltája egyfelől a kihívó mezítelenségű, másfelől a légiesen aszketikus istenfigurák hátterében a régiből az újba ért emberiét drámai helyszíne. A két világ uraiban antinomikus értékek ütköznek. A feloldás terhe a kompozíció centrumába állított Pszükhé-Caritas-ra nehezedik: érzékiség és önzetlen szeretet, életöröm és részvét, gyönyör és szenvedés - sorsunk örök végletei - az ő törékeny alakjában lennének hivatva újra eggyé válni.24 Max Kiingernek a képzőművészet nyelvén bemutatott vallási szinkretizmusa egy hitét vesztett kor víziója: a nyugati civilizáció nyomában támadt, elementáris hiányainkról szól. Publikumát ez az „óriásvászonra vetített világszínház" részint hangos dithürambuszokra, részint heves támadásokra ragadtatta. Ludwig Hevesi, a tekintélyes kritikusok egyike az ünneplők táborába tartozott. A Gesamtkunstwerk e nem mindennapi teljesítményét „világi templomnak''nevezte, „a legmodernebb szellemi tettnek",„ősnémet, teuton, vad fantáziának''.25 A pátoszformula gyanánt alkalmazott és felékesített triptichon - akárcsak Wagner operái, vagy majd Kiinger másik remeke, a ßeef/ioven-szobor26 - önálló kultikus teret igényelt és talált magának átmenetileg a Secessionban, megcélozva a sikeréhes századforduló látványosságok iránti elvárásait.27 A Krisztus az Olümposzon az európai kultikus szimbolizmus egyik főműveként vonult be a művészet történetébe,28 műfajilag-formailag még sok-sok kötődéssel a nagy történelmi tablók metafizikai igényű, allegorikus példázataihoz. A mű jelképekbe sűrített eszmei tanulságok hordozója: az antikvitást visszahozni, a jelent pedig élni nem lehet. A megváltó művészet Az új világtapasztalat legkövetkezetesebb bölcseleti hirdetője közismerten Arthur Schopenhauer volt. A Nietzschével polemizáló Max Kiinger művészetének is A világ mint akarat és képzet (1818) volt a tudatosan vallott, intellektuális élményalapja.29 Ez a mű a kiegészítő-magyarázó későbbiekkel együtt az 1850-es évektől kezdve páratlan hatást tett még Európa szélein is. A kozmikus létezésnek csak Dante Poklához fogható, pesszimista filozófiája szerint minden egzisztenciát - az organikustól a szellemiig - a szükség, az ösztön, az örökösen kiújuló, ezért soha be nem teljesülő vágy, a vak erőként működő akarat hajt. Ez lenne az észellenes és alogikus „világalap". A bölcseleti rendszeralkotás addigi tradícióját lebontó Schopenhauer az egyáltalában való lét semmisségének deklarálásával magát az emberi múltat, a történelmet is üres fikciónak, kaotikus, lidérces álomnak ítéli. A korszakban - és még sokáig - nagybetűsként tisztelt História szerinte körben jár: a különféle égtájak, népek, erkölcsök és jelmezek mindig ugyanazt a történést, az emberiségnek ugyanazon képét nyújtják. Minden mögött a változatlan világakarat munkálkodik, kizárva a jobbá formálódás, a haladás perspektíváját. A tételes vallások és a bizakodó tudomány sem adhatnak - úgymond - reményt, mert képtelenek enyhíteni az ember természettől elrendelt szenvedésén. Minél magasabb rendű ugyanis a földi élet megnyilvánulási formája, annál nagyobb benne a fájdalomra való érzékenység. Planétánk e szomorú forgószínpadán márpedig a lángészt látjuk leginkább szenvedni - állítja Schopenhauer. Miközben alkot, a zseni kivonja intellektusát, képességeit az akarat rabságából, s ez maga az elragadtatott,„isteni"állapot. A világot csakis a lángész képes formálni, illetve közvetíteni azok számára, akik az ő nyomában, magukat az ő műveinek átadva és azokból okulva járják a bölccsé válás ritka útját, a tömegek és a mindennapok fölött mintegy „lebegve”. A zsenialitás az a képesség, hogy tiszta objektivitással szemlélődjünk, éspedig oly kitartóan, hogy maga a szemlélődés szinte már„újraalkotás", azaz teremtés legyen.30 Schopenhauer tehát egyedül a művészetet tünteti ki és emeli magasba, kiváltképp a zenét.31 Ebben a gondolati építményben, amely egyszerre metafizika, etika és esztétika, a művészet a kevés földi menedék egyike. Ha csupán átmeneti is, de vigasz és megnyugvás, amennyiben képessé tesz lebírni az ösztönlétet, megszabadulni az akarattól ebben a céltalan regresszusban. VI.6. Nirvána, 1907-1960 [kát. 38.]
