Gärtner Petra (szerk.): Csók István (1865 - 1961) festészete - Szent István Király Múzeum közleményei. A. sorozat 45. (Székesfehérvár, 2013)
Égi és földi szerelem - Király Erzsébet: Pogányság és Megváltás. Még egyszer Csók István nagybányai korszakáról
ÉGI ÉS FÖLD SZERELEM / VI. KIRÁLY ERZSÉBET: POGÁNYSÁG ÉS MEGVÁLTÁS 145 Az ún.„krisztusos" kompozíció históriája már egy újabb fejezet nyitánya Csók visszaemlékezésében. Maga a téma korábban is szóba jött, éspedig a Melancholia körüli válság krónikájában. „Nemsokára képem befejezése után visszasiettem a Kmetty utcai műtermembe, hogy egy új, nagyszabású képen próbáljam ki, mennyire sikerült a »Megszabadulás«"- írja.18 Az utóbbi kifejezés persze metafora is: a személyes válságból remélt kilábalásé. Csók büszkén említi, hogy készülő új művénekThorma és Réti „egy vázlat alapján" már előre jó hírét költötték a társaság kedvenc borospincéjében, az Operával szembeni Drechslerben. Azt beszélték, hogy társuk ezúttal a Báthoryt is túlszárnyaló munkába fogott. Festőnk „szerényen" így hárított: „nekem maga Vénusz istenasszony ha megfelelő modell volna."19 Megjegyzése jelzi, hogy a látványt ezúttal is az akt köré kívánta építeni. Az új,„krisztusos" kompozícióval pedig minden addigit fölül szeretett volna múlni. Könyvének Khaosz című fejezetében Csók nem is a kép blaszfémiát kísértő tárgyát, mint inkább a vele kapcsolatos várakozásokat ecseteli.„Új nagy képem, a Diadalmas Krisztus, ahogy Réti mondta, meg Thorma is, csakugyan különbnek ígérkezett a Báthory Erzsébetnél.Tíz négyzetméternyi terjedelmével lényegesen kisebb volt ugyan mint 24 négyzetméteres elődje, de még mindig elég tekintélyes nagyságú, hogy világhírt lehessen szerezni vele. Természetesen a legfelsőbb fórum, Párizsnak szántam. Párizsi siker - világsiker! A Diadalmas Krisztus lesz a jel, melyben győzni fogok! A képet sose látta Párizs. Két évi vergődés után irgalom nélkül áldozatul esett ez is arabs tőrömnek."20 íme, az önrongálás újabb esete. A monumentális kép talán a műcsarnoki rendezőktől kapta a „Szabadíts meg a gonosztól" biblikus hangzású címet. Ezúttal ugyanis semmi jele, hogy a festőt személyes vallási érdeklődése vezette volna; képterve egy naturalista újító nagyszabású művészi kísérlete.21 S hogy valójában mitől ösztönözve, azt majd látjuk alább. A vászon két szélén tehát - ahogyan Réti már felidézte nekünk - antikvitás és kereszténység néztek szembe egymással, európai kultúránk két nagy pillérét jelképezve. A nagybányai ikonográfiától idegen volt ez, sőt Európában is ritka. Ezért utalta azt Réti is távolabbi analógiáihoz, amikor „irodalmias-szimbolikus tartalmú és realisztikus megfestésű kompozíció" gyanánt írta le, amilyeneket akkortájt főleg a német festészetben kedveltek. Franz von Stuck és Max Kiinger nevét említi zárójelben.22 VI.5 Krisztus az Olümposzon - az egyetemes mintakép A klasszikus görög-római vallás és a megváltás-gondolat együttes szerepeltetésének ekkortájt bevégzett, grandiózus példája valóban Max Kiingeré volt. A lipcsei születésű művész Krisztus az Olümposzon című vászontervének híre az 1889 és 1897 közötti, hosszadalmas munkálatok során bejárta az egész művészvilágot, de a bécsi Secession harmadik kiállításán, 1899 januárjában a kíváncsiak ezreivel együtt Csók magát a kész müvet is láthatta. (VI.5.) S ha látta, akkor mára rendkívüli méretekés a műfaji gazdagság is imponálhatott neki. A szárnyasoltár-formát, a pazar fa- és márványarchitektúrát a belefoglalt szobrászati elemekkel csakis elhivatott, vérbeli festő engedhette meg magának. A kivételes technikai megoldásoknak kivételes eszmei tartalmat kellett keretbe foglalniuk: egy művészpróféta vízióját korunk világtörténelmileg kialakult kettősségéről és a ma emberének szóló, etikai távlatokról. A festmény bemutatása ennek megfelelően eseményszámba menő ceremónia közepette zajlott le. A látogatót az épület középső termében sötétkékfátyollal árnyékolt, kétfelől babérfákkal övezett„sétány", a vakító Dél illúziója vezette el a teljes falat kitöltő, nappali fényben és babérzöld reflexekben fürdő„Olümposzhoz".23 Kiinger alkotásának középrészén Krisztus az antik istenek birodalmába lép. (VI.11.) A Megváltó keresztjét a négy főerényt jelképező nőalak viszi, elhaladva Pállasz Athéné, Aphrodité és Héra között. Krisztus egyenesen Zeusz felé tart: a két istenség szembenéz egymással. A szoborszérűén trónoló, roppant főistent Dionüszosz, Ganümédész, Hermész, Artemisz és Apollón állják körül. A Megváltó lábai elé Pszükhé borul le. Az oldalszárnyakon, a középképtől pálmafatörzsekkel és mahagónifaragással elválasztva, balra bacchánsnők táncolnak, jobbra Árész, Plútón VI.5. Max Kiinger: Krisztus az Olümposzon, 1897
