Gärtner Petra (szerk.): Csók István (1865 - 1961) festészete - Szent István Király Múzeum közleményei. A. sorozat 45. (Székesfehérvár, 2013)
Égi és földi szerelem - Király Erzsébet: Pogányság és Megváltás. Még egyszer Csók István nagybányai korszakáról
É GI FÖLDI SZERELEM / VI. KIRÁLY ERZSÉBET: POGÁNYSÁG ÉS MEGVÁLTÁS 141 VI. KIRÁLY ERZSÉBET Pogányság és Megváltás Még egyszer Csók István nagybányai korszakáról* Csók István nagybányai éveiből alig maradt valami. A pályakép rövid, ám jelentős szakasza - a művésztelephez való csatlakozás 1897 nyarán - sajnálatosan töredékes. Az ide szánt óriásvásznak ugyanis vagy el sem készültek, vagy csak rövid ideig éltek. Történetük ily módon egy legendás korszak fájdalmas emléke. A hiány persze megmutatkozott a Bálványok és démonok címmel 2011-ben Székesfehérvárott megrendezett életmű-kiállításon is. Ezért szólni róla - és mindarról, amiről maga a hiány beszél - művészettörténeti feladat marad időről időre. A téma épp annyira kimeríthetetlen, akárcsak a korszak, amely azt egyszerivé, ám sokféleképp elmondhatóvá tette. A hagyományos stílustörténeti feltárás mellett változatlanul fontos a festőt nap mint nap körülvevő hazai vagy európai miliő, a századforduló ama szellemi közege is, amelyet ő egyénileg vagy csoportosan, kisebb vagy nagyobb tudatossággal, de a jelek szerint ars poetica-értékű, reprezentatív műalkotásokkal kísérletezve élt át. A hatástörténeti szempont érvényesítése után meg fogjuk látni, hogy Csók István nagybányai korszakából sokkal több maradt ránk, mint amennyit gondolnánk. Az a talányos kompozíció, amelybe Csók az alapítókkal való eszmerokonság jegyében 1898 végén belefogott, „Szabadíts meg a gonosztól", Diadalmas Krisztus, illetve - vázlata nyomán - Krisztus és Vénusz címeken egyaránt ismeretes a szakirodalomban. Alkotója sok küszködés után, aggodalmaskodva bocsátotta útjára, majd - egyetlen figurális darab kivételével - hamarosan széthasogatta. A kép mindössze egyszer szerepelt a nyilvánosság előtt: a Műcsarnok 1899/1900. évi téli kiállításán, ahol a nagybányai festők harmadízben mutatkoztak be közösen. Réti István későbbi beszámolója szerint a nekik szánt, VI. terem két szemközti, keskenyebb falára egy-egy hatalmas vászon került: Iványi-Grünwald Bélától az Isten kardja és Csóknak ez a munkája. „A kép bal felén, félig profil nézetben, erőteljes, realisztikus felfogással megfestve Krisztus volt látható a keresztfán, a másik oldalon egy velenceies ragyogásban tündöklő Vénusz-akt, középütt pedig térdeplő emberek elfordulnak az élő feszülettől és Vénuszt imádják. A kép sem tendenciájával, sem festőileg nem aratott sikert, a művész később fel is darabolta, noha készítésénél nagy ambíciót, sok munkát és sok festői tudást ölt bele" - idézi vissza a pályatárs Réti István.' A képet a kortárs kritika is fenntartásokkal fogadta. A Hazánk című folyóirat tárlatismertetője „homályos szimbolizmusként"értékelte tárgyát, miszerint: „Tengerrel a háttérben áll elöl Vénusz merészen, csábítóan leplezve le bájait, hogy ezzel hódítsa magához vagy megtartsa a tömeget, de a levegőben megjelenik a keresztre feszített Megváltó, s a nép feléje fordul, őt imádja."2 A cikkíró összegzése szerint tehát az új hit diadalmaskodik a régi felett. Csók e nagybányai főművéről alig van tárgyszerű, megbízható leírásunk; a szerencsésen megmaradt vázlat motívumai pedig némileg másképpen épülnek fel. Megpróbáljuk tehát rekonstruálni a kivitelezett nagy kompozíciót; feltárjuk valószínűsíthető ikonográfiáját, amitől részint a festő programszándékának, részint kész művével való elégedetlenségének mélyebb megértését reméljük. A két mozzanat, az ikonográfiába rejtett programszándék és a programszándékban rejlő művészi buktató ugyanis összetartozik; sőt voltaképpen ez a két mozzanat tartozik igazán össze azon a kivételes adottságú helyszínen, illetve abban az esztétikai környezetben, ahová festményét Csók István szánta. Azt kérdezzük tehát: szükségszerűen hívta-e ki végzetét a Nagy Mű? VI.1. Tiziano Vecellio: Égi és földi szerelem, 1515
