Lukács László: Az 1848-as móri csata emlékei - Szent István Király Múzeum közleményei. A. sorozat 41. (Székesfehérvár, 2008)
Mihálka Endre honvéd altiszt naplója a móri csatáról
31 egymást hanem még egy ideig tusakodva feltartóztatjuk őket, hogy a kik már menekülnek menekülhessenek előlük, ha mi mind itt veszünk is. Ekkor a Kisbéri utczán tömött sorban nyomult hegyibénk a lovasság kiket a kápolnától rájok tüzelve, sűrű lövésekkel fogadtunk, mire azok megfordultak, lehajolva lóvokra, vissza nyargalni törekedtek, többen lehullottak közölök, az őket mindenkép visszafordítani törekvő főtisztjők is lefordult nyergéből, s lába a kengyelvasban akadván, keresztül kasul nyargalva az utczán, maga után hurczolta vonagló gazdáját, kinek feje a fagyos földhez verődve vérvonalat hagyott maga után; ekkor fellelkesülve utánnuk rohantunk, de ekkor már a mindenfelől betóduló gyalogság ránk tüzelése elől, vissza kellett vonulnunk a kápolna mellé, de itt sem maradhattunk már tovább, mert hátunk mögött fel a hegynek a császári vadászok húzódtak fel, s minket bekerítve, elfogni akartak. Egy paraszt, ki igen becsületes embert lehetett, a kápolna mellett, kinyitotta háza udvarának sövénykapuját, s elég érthető hangon kiáltotta, hogy fussunk hirtelen végig az udvarán fel a szőllőhegynek, és ónét az erdőbe, Csákvár felé menekülhetünk. Tanácsát elfogadtuk, s azon úton szerencsésen meg is menekültünk. A szőllőhegyben már a lovasság nem üldözhetett, gyalogság pedig utánnunk nem ért, tehát ágyukkal, hatfontos golyókat lődözött utánnunk. Itt két honvéd egy huszárt vezetett, homloka nagyon be volt vágva, de nem volt bekötve, oda érve elővettem fehér zsebkendőmet, s bekötöztök sebjét, s tovább vittük inkább mint vezettük, mert el volt szegény nagyon gyengülve. Mint egy 11 óra lehetett talán midőn a Csókavár omladékjai alá kiértünk az erdőből, ez alatt volt egy kút, melyből a vizet dorongon kellett felcsigázni, itt megpihentünk és megmosakodtunk a vértől, mert megjegyzendő, hogy a tüzérhadnagy, s a huszártól nemcsak a ruhánk és kezünk, hanem még az arczunk is bekenődött vérrel; a huszár sebét pedig kimostuk, és vizes ruhával bekötöztük, hogy gyuladást ne kapjon, s tovább vezettük néhányan. Csak néhányan mondom, mert a többi eloszlott, kinek merre tetszett, mire Csákberénybe értünk, a sebesülttel már csak harmadmagammal maradtam, mert a Vértesi szöllőhegyekben szétoszlottak, éhöket s szomjókat oltani, hol őket a szöllősgazdák igen szívesen fogadták s megvendégelték. Csákberénybe érve a református lelkész meglátva bennünket, midőn a háza elé értünk, maga jött ki és besegíté vinni a sebesült huszárt, s ápolása alá vette; minket pedig leültetett a terített asztalhoz, mely körül már többen voltak, a csatából erre menekülő honvédek, s köztök egy fején megsebesült Miklóshuszár káplár, s előttök felszelt sonka, fehérkenyér és jó Csókái bor volt, melyet jóízűen költöttek, mihez a házigazda szives kínálására azonnal hozzáfogtunk jó étvággyal; mert én előtte való nap, reggel óta nem ettem. Búcsút véve szives házigazdánktól, tovább mentünk Csákvár felé, itt mindenütt szőllőhegyek alatt kellett mennünk, hol a fellelkesült nép, mely nagy részvéttel volt
