Lukács László: 1948–49 jeles napjai a néphagyományban. – Szent István Király Múzeum közleményei: A. sorozat 35. (1998)

61 ta: Amice Kossuth, maga sok galibát fog még csinálni! És beteljesedett, mert sokat csinált." A történet bekerült Tóth BélaJ magyar anekdotakincs című, 1898-1903 között megjelent hatalmas gyűjteményébe, ahol így olvasható: "A sárospataki kollégium egyik nagyhírű professzora, Kövy Sándor egy ízben valami pajkoskodás miatt érzékenyen megsértette hallgatóit, kik közé Kossuth is tartozott. A megsértett ifjúság nyomban értekezletet tartott, és Kossuth indítványára elhatározták, hogy addig nem mennek Kövy professzor előadásaira, míg kellő elégtételt nem nyernek. Sok hercehurca után az igazgató a dolgot békés úton elintézte valahogy, s midőn a diákság ismét megjelent Kövy előadásán, az öreg professzor fölhívta Kossuthot és e szavakat intézte feddésképp hozzá: A dominus Kossuthból, ha meg nem javul, még nagy országháborító lesz!" (Tóth 1986, 150). Az eset leghitelesebb leírása magától Kossuth Lajostól való. A turini remete 1882-ben a Pesti Naplóban tette közzé visszaemlékezését, amelyben pataki diákéletéről ezt írta: "Tanárom Kövy Sándor volt, a hírneves magyar jogász; nem hiszem, hogy akkoriban az elméleti magyar jogot valaki jobban tudta volna, mint ő; kézikönyvét latin nyelven adta ki, de előadásait magyarul tartotta. Ezzel a gyönyörű magyarsággal tölcsérrel öntötte az ember fejébe a jogtudományt. Darabos, nyers ember volt, s ez a sajátsága egyszer egy kis összeütközést is idézett elő. Történt, hogy egykor tárgyába belemelegedve a szabott órán túl jó soká folytatta az előadást. Mély csendben hallgattuk, mint mindig, azonban véletlenül esett-e meg vagy szándékosan történt? - egy valaki épp azon padokban, ahol én is ültem, megsúrolgatta a padlót csizmatalpával, ami úgy hangzott, mintha türelmetlenség jele volna. Kövy felénk fordult, végigjártatta rajtunk szikrázó szemeit, öklével a tanszék polcára ütött s mindig felénk nézve, elkiabálta magát: 'hitvány gazemberek', és elrohant. Én azt mondtam társaimnak: aki elég hitvány, hogy zsebretegye a gazember címet, ám tessék, én nem teszem; ha ezt a sértést jóvá nem teszi, én előadására többé nem jövök; elmegyek Kassára, leteszem ott a vizsgát. Szavaim helyesléssel találkoztak. Amolyan kis 'secessio ad Montem Sacrum' lett belőle. Három nap a 'világi növendékek' legnagyobb része nem mentünk a tanításra; a tanórát a kollégium előtt, a gyepen töltöttük tömegesen, egyikünk fennhangon olvasott Kövy tankönyvéből. Aztán tanárunk értem küldött. 'Hát Domine fráter! Micsoda bolondságot csinálnak maguk?' kérdezé. 'Nem bolondság az, tekintetes uram! Hanem a megsértett becsületérzés méltó neheztelése - felelém. Mi tanulni jöttünk ide, nem meggyaláztatni. Büszkék voltunk reá, hogy a nagyhírű Kövy professzor tanítványai lehettünk, de becsületünkre is büszkék vagyunk; a tekintetes úr tudja, hogy én akár 24 óra hosszat is szívesen elhallgatom, így mások is. Ki adott alkalmat arra a kellemetlenségre? - nem tudom; lehet, hogy véletlen volt, jobb is volna annak tekinteni, s észre sem venni, de mi sem betyárok, sem gyermekek nem vagyunk; pár hónap múlva a tógátusok dalkara énekli nekünk azt a búcsúdalt, hogy: 'Menjetek! Isten veletek!' s mi az iskolából kilépünk az életbe, nem vihetjük magunkkal homlokunkon a gazember bélyegét. Méltóztassék a dolgot bölcsessége szerint elcsinálni, különben országos skandalum lesz belőle, ha azt tudja meg a világ, hogy