Lukács László: 1948–49 jeles napjai a néphagyományban. – Szent István Király Múzeum közleményei: A. sorozat 35. (1998)

58 Ez a hitvány német csorda majd ki pusztul nem sokára Kipusztul a magyar földről császárostul mindenestől Görgei volt a vezérünk ő volt halálos ellenünk eladta a magyar hazát verd meg isten azt a gyávát Bízzál pajtás nem sokára Be lép Kosut a határba ha be lép is ő trombitál Az önkényuralom időszakából a császári katonaság beszállásolásának, zaklatásainak emléke is elevenen él a népi emlékezetben: "Azér 48 után a rabotot nem hozták vissza. Nagy dolog vót az azér bizony. De maradt itt a nyakunkon német katonaság elég. Vót itt exekuciós katonaság is, azok aztán behajtották az adót, be ám. Aki nem fizette meg az adót annak a nyakára tettek két holáner katonát lovastul. Kosztra kvártélyra. Aztán az addig maradt a nyakán, míg az adót nem fizette meg. Öregapám meséte, hogy ő is így járt. A legjobb ágy a katonájé vót. Külön istállót is kellett a lovának építeni. Hoztak az igaz vagy egy funt húst naponta, azt költött a részükre megfőzni. Aztán megettek hozzá egy egész kenyeret. Majd mindennap sütni köllött. Mondta is öregapám, hogy szaladt a szomszédba jobbra-balra egy kis kölcsön után csakhogy a holánerokat levegyék a nyakárul." (Bicske, Gábor 1947a, 6.) "Öreganyám mesélte, hogy ellopták a szénát a kazalból a német katonák, a vasas németek. A kazlakból kiszedték a szénát. A gazda ha szólt, megverték. Egy ember elment panaszra a kapitányságra, azt mondta, fogja meg, verje meg. Az öreg meg vadászember volt, fejbe lőtte azt a vasas katonát. El köllött az embernek szökni a faluból. Oda volt nyolc évig, a szomszédainál tanyázott. Agyonlőtték volna őt is, az öreg Varjast." (Dobos 1966, 32.) Egy igen szép motívumokat tartalmazó történet a Kossuth-bankók rejtegetése miatti zaklatásokról számol be (Gábor 1947a, 11.): "Hogy 48 után milyen világ vót azt nem meséte öregszülém, csak azt meséte mindég, hogy vót neki rengeteg Kossuth-bankója. Gyűjtögette mindaféle szorgalmas asszony. Egyszer aztán halálra keresték mindazt, aki Kossuth-bankót tartogatott. Szülém belesütötte a magáét a tekert kalácsba, amit a fején vitt a vásárba. (Mert kalácsot sütött, aztán azt ott eladta.) De ott sem merte tartani, mert az úton mindenhol azt kutatták a pandúrok, hogy kinél van Kossuth-bankó, mert azt felakasztják. Öreganyám hazaért osztán sebtibe beledobta az esővizes hordóba, s letakarta. Egy kis idő múlva megnézte, hát mind feljött a víz színére. Hirtelenjében nem tudott mást, hát lapátra tette, és elégette a kemencében. Meg is siratta őket. Én meg mindég azt mondtam neki, mikor még élt szegény: 'Legalább egyet hagyott vón, öregszülém, hogy láthatnám, milyen is vót az à bankó!' 'Hadd el fiam, nem lehetett!' Szüle csak ennyit mondott." (Gábor 1947a, 11.)