Lukács László: 1948–49 jeles napjai a néphagyományban. – Szent István Király Múzeum közleményei: A. sorozat 35. (1998)

49 gai"-t. Kéziratos naplóját a kiskunfélegyházi Kiskun Múzeumban őrzik (lelt. sz.: 59.7.1.) Naplójában külön fejezetben emlékezik meg a móri csatáról. A lakosság magatartására vonatkozó részletét idézem: "... a Kisbéri utczán tömött sorokban nyomult hegyibénk a lovasság kiket a kápolnától rájuk tüzelve sűrű lövésekkel fogadtunk, mire azok megfordultak, lehajolva lóvokra, vissza nyargalni törekedtek, többen lehullottak közölök, az őket mindenkép visszafordítani törekvő főtisztjők is lefordult nyergéből, s lába a kengyelvasban akadván, megbokrosodott lova, keresztül kasul nyargalva az utczán maga után hurczolta vonagló gazdáját, kinek feje a fagyos földhöz verődve vérvonalat hagyott maga után, ekkor fellelkesülve utánnuk rohantunk, de ekkor már a mindenfelől betóduló gyalogság ránk tüzelése elől viszsza kellett vonulnunk a kápolna mellé, de itt sem maradhattunk már tovább mert hátunk mögött fel a hegynek a császári vadászok húzódtak fel, s minket bekerítve elfogni akartak. Egy paraszt, ki igen becsületes ember lehetett, a kápolna mellett kinyitotta háza udvarának sövénykapuját, s elég érthető hangon kiáltotta, hogy fussunk hirtelen végig az udvarán fel a szollőhegyéknek, és ónét az erdőbe Csákvár felé menekülhetünk. Tanácsát elfogadtuk, s azon úton szerencsésen meg is menekedtünk." (Lukács 1987, 37-38.) Tehát voltak a móriak között 1848-ban a honvédek menekülését segítő, a sebesült honvédeket ápoló emberek is. Ezt erősíti meg dr. Freiszmuth Jánosné ny. tanítónő levele, amellyel az Élet és Tudomány 1984. évi 11. számában megjelent, A móri csata emléke a néphagyományban című cikkemhez szólt hozzá: "Anyai nagyanyám a móri csata idején 5 és fél éves volt. Még idős korában is sokszor mesélte nekünk, hogy édesapjával a mai Bajcsi Zs. utcában állott házuk kiskapujában állt a csatavesztés napján. Figyelték az előttük Csókakő és Csákberény irányába lóháton száguldó, többnyire véres, sebesült huszárokat. Tulajdonképpen ebből gyanították a csata szomorú kimenetelét. Dédapám hamarosan hozott a házból egy üveg törkölypálinkát, a hóna alatt egy nagy, kerek kenyeret. Odaintette a fáradt, szomorú, elcsigázott lovasokat. Nem szálltak le lovukról, mert nagyon siettek. De a fütykösből egymásután jókat húztak, a kenyérből csak hamar szeltek egy-egy darabot, aztán ismét repültek, menekültek tovább. Nem csapatban, hanem elszórva bukkantak elő. Az utoljára odaérkezők voltak a legvéresebbek, lovaik is sántikálva vitték őket. Nagyanyánk továbbiakra is emlékezett. Kérdeztük tőle, mit tud a bíró árulásáról? "Beszélgettek róla" - mondta. De az igazság az, hogy a szabadságharc leverése után egyszer Mórra látogatott Ferenc József. Ekkor kinyitották a nagytemplomban levő kriptát. T. i. ide temették gróf Lamberg Ferencet, ki futárszolgálatot teljesített 1848. márc.-ban Bécs és Budapest között. A történelemből is ismeretes, hogy a felbőszült pesti nép a dunai hajóhídon feltartóztatta, majd kirángatta hintójából és darabokra szabdalta. Ez a gróf volt Mór kegyurasága, azért került templomunk kriptájába. Ferenc József levonult a kriptába és imádkozott. A móriak közül Frey bíró kísérte le a kriptába. Ez nagy megtiszteltetés lehetett... Meg is vádolták miatta árulással... De hogy éjjel nehéz parasztszekéren eljutott volna a Mórtól 21-22 km-re levő kisbéri főhadiszállásra? Az egyetlen országutat őrizte a katonaság. Tehát legfeljebb dűlőutakon mehetett... éjjel?... Ezt nem lehet elhinni!"